Miskolci Egyetem/2008/Bodnár Ágnes
Az őskőkor, vagyis a paleolítikum az emberiség kezdetének legkorábbi korszaka, az a korszak, amikor még az ember csak aprónak tűnő, mégis hatalmas lépéseket tett meg ahhoz, hogy olyan fejlett, sokoldalú és tudatosan gondolkodó lénnyé váljon, ami egyedülálló evolúciós fejlődés a Földön található összes lényhez képest. Dolgozatomban a magyarországi alsó- paleolit korszakát fogom bővebben kifejteni. Ahhoz viszont, hogy megérthessük a magyarországi akkori viszonyokat, röviden ismernünk kell maga a korszak általános jellemzését is.
Az alsó- paleolítikumot 1,4 millió és 130 ezer év közötti időszakra tehetjük, ekkora a Homo erectus már Európa, Afrika és Ázsia nagy részét uralta. Maga az alsó paleolít korszak a pliocén végével és magával a pleisztocénnel esik egybe. Ez kronológiailag a földtörténeti negyedidőszakra tehető. Maga a pleisztocén időszakban a klíma folyamatos váltakozás alatt volt, hiszen glaciálisok- jégkorszakok és interglaciálisok- melegebb klíma, váltották egymást. Ezzel egy időben váltakoztak a növényzettípusok is. Így alakult ki azaz állatvilág, ami a maiéhoz volt hasonlatos.
A kárpát- medencében a glaciális időszakok alatt tundra éghajlat uralkodott s ezen éghajlathoz kellett folyamatosan alkalmazkodni az ősembernek is. Természetesen a kedvezőbb időszakok mindig az interglaciálisok voltak, s kutatások szerint is a melegebb éghajlatok alatt vált „aktívabbá” az ősember megtelepedése a különböző földrészeken. Nem volt ez másképp a Kárpát- medencében sem, ahol jelenlegi ismereteink szerint a megtelepedés valóban az interglaciális időszakokra volt jellemző, mintsem hogy folyamatos lett volna. Tehát egy- egy népcsoport hullámokban jelent meg hazánk területén a korai őskőkor időszakában. A magyarországi alsó paleolítikum feltérképezése, magával az őskőkor kutatásának megkezdésével esik egybe. Mielőtt Hermann Ottó kézhez kapta volna a Bársony-házi szakócák néven elhíresült miskolci leleteket, s velük bebizonyította, hogy élt ősember Magyarországon, sokféle elképzelés akadt a néha fel- felbukkanó csonttöredék és kőeszköz leletekről. Ugyanis a korábban úgy gondolták, hogy hazánk területén nem élhettek emberek a pleisztocén időszakában, mert a Kárpát- medence ekkor még több tízméteres jégtakaró alatt pihent. Ennél régebbi elgondolás volt az, ami a XVIII. Században élte virágkorát. Az akkor előbukkanó csiszolt, pattintott kövekkel és állatcsontokkal kapcsolatos téveszmék voltak ezek, miszerint a megtalált barlangi leleteket sárkánycsontoknak, a megmunkált köveket pedig ménköveknek-, pontosabban a villámcsapás helyén maradt kőzeteknek vélték. De idővel rájöttek, hogy barlangokban nem szokás villámlani és a sárkánycsontok is inkább valamiféle valósabb lények csontjai.
Épp ezen érdeklődés indította el az őskorkutatást az egész világon és Magyarországon is. A várt eredményt, pontosabban a tényleges őskorkutatás megszületését mégis a XIX. Század hozta el hazánkban a már említett Hermann Ottó nevével fémjelezve. Hermann Ottó talán az akkori utolsó magyar polihisztorok egyike volt, aki az állattantól kezdve a politikán át a közéletig sok mindennel foglalkozott és a régészeti kutatás sem állt távol tőle. Az 1891-ben felfedezett miskolci leletek meghatározásával ő volt az, aki egy hosszú ideje folyó vitát lezárt az őskorszakot illetően, ugyanis ekkoriban a tudósok folyamatosan vitáztak a kormeghatározáson több lelet kapcsán. Természetesen sok vita a mai napig nem dőlt el egyértelműen. Az viszont egyértelművé vált, hogy Magyarországon igenis léteznek az emberiség hajnalának kézzelfogható emlékei. S ezzel együtt létezik a legkorábbi korszak, az alsó– paleolítikum is.
Maga a leletek sokfélesége és azok kormeghatározása számos fejtörést okozott a XIX. század kiváló tudósainak, mint a már említett Hermann Ottónak, a Szeleta- barlang első ásatójának; Kadic Ottokárnak vagy Hilldebrand Jenőnek is.
Az akkori leletek jó részét gyakorta sorolták az alsó- paleolit szakaszához, noha egyértelmű bizonyítékok nem álltak ezzel kapcsolatban rendelkezésre. Így sorolta a kezdetekkor Hermann Ottó is a miskolci Bársonyházi leleteket az alsó- paleolit Chelléen kultúrájához, de a szakócák későbbieknek bizonyultak. Úgyszintén hasonló bizonytalanság lengte körül a többi jelentősebb leleteggyütteseket, például a Várhegyi pincebarlang kovaszilánkjait és csontkorongját, vagy akár a ma már egyértelműen a tipikus középső- paleolit moustérienbe sorolható Lambrecht- Kálmán kőiparát, amit még Vértes László is lényegében az alsó- paleolithoz sorolt az 1960as években. Mai tudásunk szerint viszonylag kevés alsó- paleolit lelőhelyet ismerünk már csak azért is, mert a legtöbb besorolása bizonytalan. Csupán három hitelesnek mondható helyet tudunk ; A Miskolc- avasi (és környéke), Eger- kőporosi és természetesen a Vértesszőlősi lelőhelyeket. A továbbiakban főleg a Vértesszőlősi lelőhely alapján mutatom be a régibb paleolit ember életét és korszakát, mivel itt maradta fenn a legtöbb őskőkori emlék.
A kor ősemberét leginkább a mintegy félmillió évvel ezelőtt élt pekingi ősember, vagyis a Sonanthrophus pekinensis életének rekonstrukciója alapján próbálták „feltámasztani”. Ez az emberelőd már ismerte a tüzet, eszközei egyszerű pattintott kövek voltak, zsákmányát vagy vadászta, vagy a ragadozóktól elkobzott dögöket fogyasztotta. Különös, hogy egyes feltárt koponyatöredékeken az öreglyuknál erős ütés nyomai látszódnak. Ez arra utal, hogy elődeink nem vetették meg ellenségeik agyvelejét sem. Hogy mért pont a pekingi ember, annak oka egyszerű: a pekingi ember eszközeinek párjára bukkantak Vértesszőlősön, az egyik leggazdagabb és legépebben megőrződött alsó- paleolit lelőhelyen.
Vértesszőlős egy Tata és Tatabánya közti kis község. Ezen település kőbányájában találták az őskorkutatás egyik legnagyszerűbb régészeti leleteggyüttesét, amely különösen jó állapotban őrződött meg. A kőbányát már az 1900as évek végétől ismerték a paleontológusok az ott található fosszilis maradványok miatt. A világhírnévre mégis 1962-ig várni kellett, amikor is az MTA földrajztudósai véletlenül szenesedési nyomokra és kovarögökre bukkantak. Ekkor hívta Vértesszőlősre Pécsi Márton professzor a korszak legnevesebb régészét Vértes Lászlót. Ő volt az, aki feltárta Magyarország legépebben és leghitelesebben megmaradt alsó- paleolit ősember telepét, ahol idővel a Magyar Nemzeti Múzeum külön bemutatóhelyet építetett a leleteknek. A leletek megőrződését az időszakos telepelhagyásokkor leülepedett mésztufa óvta meg (ez zárta közre a lelőhely rétegét). A telep nem volt folyamatosan lakott, de az idők folyamán nagyon sokszor tértek vissza, már csak a környéken lévő meleg vizű források miatt is. Maga a leleteggyüttes annyira változatos, hogy gyakorlatilag az egész akkori környezetet pontosan rekonstruálni lehet, így a növényzetet is; a mai Vértesszőlős területét egykoron tölgy, juhar, és fenyvesek borították, a domboldalakon pedig vadorgona és vadrózsabokrok nyíltak. Mivel a telep a síkság és a hegyláb találkozásánál fekszik így a növényvilág is sokszínű volt s ez is bőséges táplálékkal szolgált az ott élőknek. Az akkor ott letelepedett előd maradványait is megtalálta Vértes László, a leletet „Sámuelnek” nevezték el. A maradvány egy felnőtt férfi tarkócsontja, de egy gyermek tejfogainak darabkáit is megtalálták. A csonttöredékek sajátossága megegyezik a világ más tájain talált, korabeli ősembermaradványok jellemzőivel.
Maga az alsó- paleolit időszaka, az ősemlősök időszaka volt, a Kárpát- medencében ekkor még őslócsordák vágtáztak-, ami a vértesszőlősi előember egyik leggyakoribb zsákmánya volt, s ősbölények és orrszavúak legelésztek a széles füves pusztákon, ezeket vadászták őseink. Az elejtett vadat nem vitték be a lakhelyükre, hanem annak közelében, egy adott helyen darabolták fel őket, mert nem tudták elvinni a természetes fallal körülvett szűk bejáratú telepre azokat. Egyébként a vadászati módszerük ismeretlen, mert a kis, leölésre alkalmatlan kavicseszközökön kívül semmilyen olyan eszközt nem sikerült felszínre hozni még, ami bizonyítékot adna, hogy hogyan vadászott ezen telephely lakója.
A vértesszőlősi lelőhely tökéletesen konzerválta a zsákmányállatok nyomait, azokét az állatokét, akik a forráshoz jártak inni, s ezért lábnyomuk megőrződött a puha iszapban, akárcsak az egyik ősvadász lábnyoma is. A telephely leletei arról árulkodnak, hogy elődeink nem szűkölködtek élelemben, talán épp a forrás miatt volt könnyebb dolguk, hiszen a szomjas állatok rendszeresen jártak oda inni, de a környék sziklás éles vidéke is segíthetett ebben, ugyanis sok állat szenvedhetett el itt sérüléseket. Maga a telep tulajdonképpen kis medencékből áll, ezekben hozták létre tanyájukat az ősemberek, a mésztufa rétegekből sok kőeszköz és konyhahulladék került elő, ami főleg eszközhulladékból és állati csontszilánkokból áll. Ezek, a velőért összezúzott csontok szilánkjai a tűz táplálására szolgáltak Vértes László szerint. Valószínű, hogy azért, mert az akkori ember már rájött, hogy a zsíros csontok nagyobb hőt adnak és tovább égnek, mint a fa. A kőeszközök alapanyagai is adva voltak, hiszen az elődünknek csak a közeli folyóhoz,- aminek kavicságya, kerekre formálódott köveket tartalmazott - kellett elmennie és kiválogatni azokat. Ezek a kőzetek kvarcit és kova alapúak voltak és fele- fele arányban válogatták őket.
A kavicsokból pattintással készültek eszközök, aminek technológiája az idők folyamán tökéletesedett, kifinomultabbá vált, az anyag megválasztás is igényesebb lett, ezt régészetileg is nyomon lehet követni rétegről rétegre.
A vértesszőlősi terület, olyan sokáig lakott volt, hogy a telepek nyomai már a lösz rétegben is fellelhetőek s az évezredek folyamán jelentős éghajlatváltozásokat élhettek meg, de a medencék ekkor sem voltak lakatlanok. A jelenkori bányászat miatt már megsemmisült medencéből is gyűjtöttek leleteket, ami azt bizonyítja, hogy többször lakottak voltak, ezek a helyek és valóban még a zordabb időkben is éltek ott. Ebből arra lehet következtetni, hogy a környék elég kedvező adottságokat kínált ahhoz, hogy méltán „népszerű” tanyahellyé váljon. A nagy mennyiségű régészeti leletek nagyban megkönnyítették a kutatók munkáját is azzal kapcsolatban, hogy pontosabban be tudják határolni az akkori telep korszakait is.
Ezek alapján feltételezhetjük, hogy az első előemberek a jégkorszak második eljegesedésének egy kisebb interglaciális periódusában érkeztek Vértesszőlős területére. Ez az idő kb. 350 000 évvel ezelőtt volt. A legkorábbi és a legkésőbbi település szintjét pedig több ezer év választja el egymástól. A kultúrréteg is 3-4 méternyire volt a mai földfelszíntől. Geomorfológiai szempontból, akkor maga a domborzat is más paraméterekkel rendelkezett. A tatai árok nem volt ilyen mély és széles völgy, mint ma. A tufaréteg képződésében szerepet játszó források-, amik vízhozama ingadozó volt- a kioldott ásványi anyagokból több méter átmérőjű medencéket építettek ki a területen. Ezek ideális, bár az alsó- paleolitban még szokatlan lakhelynek számítottak, majd a Neandervölgyieknél válik általánosabbá. A jégkorszak idejében, az éghajlati ciklusnak megfelelően az időjárás is fokozatosan megváltozott. A csapadékos, meleg időjárást, amiben a mésztufa keletkezett lassan felváltotta a száraz és hideg idő, üledékével, a lösszel, de amint már korábban utaltam erre, az ősemberek még ekkor is ezen a területen éltek. A vértesszőlősi ősembertelep végleges megszűnése után annyit ismerünk, hogy már a Neandervölgyi emberek csoportjai jelentek meg 200-25 000 évvel később, viszont a vértesszőlősi homo erectusok „eltűnése” és a Neandervölgyiek megjelenése közötti időszakról egyelőre nincs semmilyen információnk.
Ilyen mennyiségű alsó- paleolit leletanyagot, gyakorlatilag még egyetlen magyarországi korai őskori lelőhely sem produkált, viszont annál érdekesebb az, hogy a vértesszőlősi leletekből hiányoznak a szakócák, amik a Miskolc környékén megtalálható lelőhelyeken jelen vannak. Ilyen lelőhely pl. a Miskolc- avas tetőn talált kvarcit kőeszközök és szakócák is.
A miskolci leletek- bár nagy jelentőséggel bírnak, mégsem lehet általuk olyan pontosan rekonstruálni a környezetet, mint a vértesszőlősi maradványok esetében, bár még így is akadnak homályos foltok az emberiség hajnalának korszakából. A régészet és a társtudományok viszont folyamatosan mutatnak fel újabb és újabb eredményeket, amik idővel majd segíthetik, hogy a jövőben majd szinte teljes pontossággal föltérképezhessük az alsó- paleolítikum és egyáltalán az emberiség múltjának történéseit és milyenségét.
Bibliográfia:
Gyenis Gy., Hevesi A., Kordos L., Mester Zs., Ringer Á., T. Dobosi V., : Emberelődök nyomában: Az őskőkor emlékei Északkelet- Magyarországon. Miskolc 2001
László Gyula: Vértesszőlőstől Pusztaszerig Budapest 1974
T. Bíró Katalin: Az ember megjelenése Magyarországon - http://www.regeszet.org.hu/images/regeszet2000/h_003.pdf
T. Dobosi Viola: Vértesszőlős- az első emberek Magyarországon
Vértes László: az őskőkor és az átmeneti kőkor emlékei Magyarországon Bp. 1965 (a magyar régészet kézikönyve I.)
2008. november 26., szerda
Remete Szent Antal élete
Miskolci Egyetem/2007/Bodnár Ágnes
Ahhoz, hogy megértsünk valamit a világból, ez esetben a sivatagi szerzetesség mibenlétéből, vissza kell menjünk a kezdetekhez, a gyökerekhez, hiszen onnan indult el minden. A sivatagi remetékkel is így van ez. Ott is minden a kezdetekkor alapozódott meg. Úgy is mondhatnánk, hogy minden, ami az alapját és lényegét adta és adja az egyiptomi szerzetességnek, az az első remetétől, Szent Antaltól jött. Előadásomban róla, az életéről kívánok szólni.
Remete Szent Antalt minden remete szerzetes az atyjának tekinti, hiszen az ő lénye, személyisége és tettei által talált sok-sok ezer követőre ez az életforma, ez a típusú sivatagi lét, ami ő élt. Nem véletlen, hogy Antalra még több mint ezer év távlatából is csodálattal gondolunk. Talán sokunknak neve hallatán nem jut más róla eszünkbe, mint a csodák, amiket tett. Azonban valahol a hihetetlen csodás tettek és a Szent köré épített kultusz mögött egy igazi embert találunk. Egy olyan embert, ki nemcsak szigorú aszkézisével, hanem mély tapasztalatokról tanúskodó bölcsességével, szerénységével és önzetlen, elfogadó szeretetével méltán kiérdemelheti az „Isten földi helytartója” titulust, hiszen valóban Istennel élt.
Referátumomban nem csupán csodáinak felsorolását, s azok kifejtését kívánom bemutatni. Sokkalta inkább magát az embert, a hitét, mindennapjait igyekszem a továbbiakban megrajzolni. Valahol azt írták, hogy az az igazi csodatett, amikor teljes szívvel hiszünk és szeretünk. Szent Antal így tett igazán nagy csodákat. S Antalt nem is igazán a természetfeletti tetteiért, vagy elragadtatásai miatt követték annyian, hanem épp a szíve volt az, ami miatt annyian szerettek volna vele tartani a sivatagi magányban. Sok-sok legenda kering a Szent életéről, de a legtöbb valóban csak a csodatetteit veszi lajstromba s kevés információt ad az igazi történelmi háttérről. Azért akadnak megbízható tanúságtevők, akik tényleges forrásokkal szolgálnak a remete életéről. Ilyen a 4. században keletkezett Pakhómiosz1 szerzetes írása is és persze az a hét levél2 is tényleges dokumentum, ami Antaltól ránk maradt. Ezen anyagokból tudjuk leginkább rekonstruálni az anakhoréta3 életét.
Korabeli feljegyzések szerint Antal pont abban az időben született, amikor a kereszténység egy elég nehéz időszakát élte, ugyanis 251 vagy 252 körül, amikor megszületett az egyiptomi Koméban, egy kis faluban, épp egy keresztényüldöző uralkodó ült trónon. Az uralkodót Decius4 császárnak nevezték, aki akkoriban – a restaurációs5 politikájának megfelelően- a keresztény vallás ellen igen könyörtelenül lépett fel. Ezek az üldöztetések egészen 313-ig, Konstantin milánói türelmi rendeletének6 kiadásáig tartottak. Akkoriban veszélyes volt kereszténynek lenni. Tehát ilyen korszakban született meg Antal, aki egy jómódú családban nevelkedett. Szülei még fiatal korában meghaltak a családi örökség rámaradt és húgáról is neki kellett gondoskodnia. Visszatérve kicsit a már említett keresztényüldözésekre, joggal gondolhatnánk azt, hogy Antalt ez vitte ki a sivatagba, hogy épp az üldöztetések miatt vágyott el erre a kietlen vidékre, ahol nem zavarhatják a hite miatt. Az ok azonban ennél sokkal varázslatosabb és nemesebb, mint ahogy azt gondolhatnánk, Történt ugyanis, hogy amikor részt vett a szokásos szentmisén és hallgatta az Igét, hirtelen felismerte azt, hogy az Igén keresztül Isten beszél hozzá. Ráébredt arra, hogy az Ige, amit hall neki szól; „Ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat, és oszd ki a szegényeknek; és kincsed lesz mennyben; és jer és kövess engem”. ( Mt. 19:21) A fiatal Antal szívébe örökre és kitörölhetetlenül belevésődött Jézus ezen mondata. Az ifjú úgy érezte, azt kell tennie, amit a Szentírásból hallott. Ezért eladta birtokait és mindent a szegények közt osztott szét, ami nem volt feltétlen fontos a húga szükségleteihez. Antal így, vagyontalanul, szinte ténylegesen mindenétől megfosztva megkezdte új életét. Kezdetben még nem tudta igazán, mivel is jár ez a krisztusi élet, amire a Biblia ösztönözte. Nem tudta, milyen lesz az, hogy nincstelenül Jézust követni. Ezért nem volt más mit tenni, minthogy a keresztény közösség legderekabb embereit, az aszkétákat7 kezdje el utánozni. Ő is visszavonult a világi élettől, teljesen a hitének, az imádkozásnak adta át magát. Elvonult otthonától, hogy csakis Istenre figyelhessen. Kezdetben a faluja közelében lakott. Később a Líbiai-sivatag egyik sziklasírjában húzta meg magát, majd egy omladozó templom romjai között élt. S igen, a sivatag. Az a vidék, amitől az egyiptomiak rettegtek. Hiába éltek a sivataggal, a Nílus termékeny völgyén túl az ember számára már csak a halál létezett, a túlvilág.8 A keresztény hitűeknek sem volt a legkedveltebb helye, azt mondták, hogy a sivatagot a démonok lakják9. Ebből kifolyólag már a környékét is egyaránt kerülte keresztény és pogány. Ilyen szempontból ideális hely volt Antalnak a sivatag, aszkézise gyakorlásához. Tehát a hely adva volt, s megvolt a lehetősége is arra, hogy az Úr megpróbálhassa10 őt a hitében, hiszen, mint már említettem a sivatag és a benne rejtőző sírok már a sötét oldal Birodalmához tartoztak. Megvolt a magánya is s az élelmet is kezdetben egyik jóbarátja vitte neki. Már ekkor is szerény koszton élt, de idővel még ez is teljesen a minimumra csökkent. A test fékentartása mellett viszont sokkal nagyobb kihívást jelentett a gondolatok által rátört vágyak megregulázása; a honvágyat, a szerettei elvesztésétől rátört lelki fájdalmat is beleértve. Antal azonban mindig sikeresen kiállta a „próbákat” és a démonok felett is rendre győzelmet aratott. Ugyanis a sivatagban lakó démonok az ifjú anakhorétát már odaérkezésekor el akarták üldözni. Az apophthegmákban11, vagyis az anakhoréták elbeszéléseit, történeteit tartalmazó könyvben is megemlítik, hogy a Szentet ilyen szavakkal próbálták elüldözni a kezdetekkor; „Menj el tőlünk! Mi közös neked a pusztához?”(1127). A még fiatal remete mégis maradt s húsz év múlva visszatérve az emberek közé, már egy bölcs lélekként láthatták őt. Hiába a szigorú aszkézis, a magány, testét-lelkét nem törték meg, hiszen Isten vele volt. Idővel Antal híre egyre terjedt, egyre többen meg akarták ismerni őt. Mindenhonnan érkeztek hozzá látogatók, akik követni akarták őt. Sokan csakis az ő vezetése alatt akartak szerzetesek lenni, akárhogy is szeretett Antal elhatárolódni ettől. Később a sivatagban mégis egyre másra elkezdtek kialakulni a különböző remeteségek. Így vált Antal a sivatagi szerzetesek „atyjává”. persze ez még korántsem az a tipikus szerzetesi közösségi forma, mint amit Pakhómiusz kezdeményezett, hiszen Antal nem fogta össze egy közösséggé követőit. Az Antal-féle szerzetesi szabályzat12 is jóval későbbi korból származik. De mégis mik történtek Antallal a sivatagban? Hogyan élt és mik voltak azok a csodák, melyeket legendákba szőttek? A következőkben ezekről a tettekről és a Szent sivatagbéli életéről esik szó.
Kezdetben Antal, mint már említettem, egy a falujához közeli sírboltban élt 10 éven át, majd egy a jelenlegi El-Majnum környékén folytatta remeteségét 20 esztendeig. Mikor a remete híre eljutott más keresztényekhez is és sokan kimentek a sivatagba, hogy kövessék őt, Antal „isteni indíttatásból” elvonult a „belső sivatagba”. Végül egy beduin karaván által egy kb. a régi lakóhelyétől 150km-re lévő hegyhez ért, ahol egy kis forrást talált néhány pálmafával. Itt jött létre később a nevét viselő monostor13 is. A sivatag, ahol végső lakhelyét megtalálta az Arab-sivatag volt a Nílustól Keletre. A vidék felszíne sziklás és barátságtalan. Antal ezt a helyet találta a legmegfelelőbbnek, s le is telepedett a Kalzum-hegy egyik barlangjában. A barlangban gyakorlatilag semmije sem volt, ágya sem, csak a puszta földön aludt, mint ahogy később követői is. Napjai munkával és imádsággal teltek. Kosarakat és köteleket font a nap nagy részében, ezzel is segítve teljes ráhangolódását az Úrra. Egyszer egy angyal mutatta meg neki látomásában azt, hogy mikor munka közben csüggedtség fogja el, mit tegyen ellene. Egy hozzá hasonlatos angyalt látott, aki ugyanúgy dolgozott, mint ő s kisvártatva felállt imádkozni a lény, majd megint leült dolgozni, aztán idővel megint felállt imádkozni. Antal megértette, hogy így kell tennie. Az elkészült kosarakat, köteleket vagy visszabontotta, vagy eladta a közeli falvakban, s a pénzt szétosztotta a szegények közt. A hegyen napi élelmét a saját zöldségeskertjéből szerezte be, vagy a látogatók hoztak neki kenyeret. Viszont az apophthegmák szerint csak 2-4 naponta evett s akkor is csak a legszükségesebb mennyiséget vette magához. Tápláléka is egyszerű volt. A leírások szerint az Egyiptomban oly népszerű olajból is csak öregkorára evett, amikor tanítványai hoztak neki. Sok látogatója volt. Világiak és más szerzetesek egyaránt. A legtöbben csak azért mentek el hozzá, hogy láthassák a híres öreget. Néha egy-egy tanítványa vele maradt, hogy tanulhassanak tőle, de csak pár hónapot tölthettek a Szentnél. A vele maradók mindig a gyakorlat és sosem a beszélgetés által tanulhattak igazán. Viszont nemcsak őt látogatták, hanem ő is ellátogatott más szerzetesekhez és a városokba is. Volt olyan, hogy hírét hallotta egy Alexandriában élő cserzővargának, aki sokkal nagyobb aszkézisben élt, mint sok sivatagi szerzetes. A remete felkereste ezt az embert, hogy tanulhasson tőle. Utazásai során nemcsak saját erejét, hanem gyakran – isteni gondviselésből adódóan- vadállatok segítségét is élvezhette, ugyanis a források arról beszélnek, hogy Antal értett az állatok nyelvén. Egy a Níluson való átkeléskor is segítséget kapott krokodiloktól is, akik megengedték, hogy a hátukra lépve kompként átkelhessen velük, társaival. De népszerűsége mégsem pusztán ezen csodás eseteknek köszönhető. Ami híressé tette őt az a gyógyító képessége volt. A Szent nemcsak személyesen, hanem a távolból is képes volt erre. Ilyen módon gyógyított meg egy lányt is, aki szörnyű férges fekélyek borítottak. A leány szülei keresték fel Antalt, aki azt mondta, hogy mire hazaérnek a lány meggyógyul. Így is történt. De természetesen személyesen is gyógyított falvakban, városokban is. A remete viszont jól tudta, hogy a gyógyítás hatalma nem tőle, hanem Istentől ered. Nem is mindig gyógyult meg mindenki, hiszen az úr tudja egyedül kinek, kell meggyógyulni és ki az, akinek nem lehet. Rengeteg beszámoló szól Antal képességeiről, ahogy gyógyított, vagy éppen állatokkal kommunikált, netán azok csak a segítségére siettek. Találkozhatunk olyan történettel is, ami szerint vizet fakasztott a sivatag közepén. S természetesen a Sátánnal és a démonokkal való eredményes küzdelmeinek is híre ment. Antal nagyon sok démont űzött ki Krisztus nevében s tanítványának Egyszerű Pálnak is megtanította ezt. Pál gyakran Antal nevében űzte ki a démont a megszállottból. Ezen talentumokon14 kívül az apohthegmák megemlítik még a Szent jövőbelátó képességét is, amiről az öreg15 nem sokat beszélt, akárcsak az elragadtatásairól16 sem. A szerzetes többször találkozott angyalokkal és többször voltak látomásai is. Ezekről viszont mindig szűkszavúan beszélt még a legközelebbi tanítványainak is. Amit viszont újra kihangsúlyoznék, csodatévő képessége, nemcsak az isteni csodákban nyilvánult meg, hanem lelkének nemességében és szívének jóságában egyaránt. Antal bármennyire is szerette a sivatagot, ha a segítségét kérték, rögvest odaigyekezett, ahol szükség volt rá. Így történt, hogy 308 táján Maximus Daja17 császár uralkodása alatt azokat a keresztényeket erősítette Antal, akik a hitük miatt raboskodtak Alexandria börtönében. Segített püspökké lett barátjának, Atanáznak18 is az Ariánusok19 elleni harcban. A remete vonzereje hatalmas volt, nemcsak az egyszerű emberek ismerték el, hanem a császári udvarokban is csodálattal tekintettek rá. Azt hihetnénk ebből, hogy egy ilyen embert halálakor majd ezrek búcsúztatják, hogy majd hiába a sivatag, halálának híre is majd hamar eljut a fülekbe. Hogy majd eltávozásának hallatára ezrek indulnak el hozzá a végső búcsúra. Minden bizonnyal így is történt volna, ha s Szent nem hagyja meg tanítványainak a sírja teljes titokban tartását. A remete nem akart sem pompát, sem tömegeket. Egyedül Istent akarta. Szent Antal 105 évesen hunyt el 356-ban. A leírások szerint Antal öreg korára is teljesen egészséges volt, fogai épek, látása éles maradt. A két tanítvány megfogadta Antalnak tett ígéretét, olyannyira, hogy az öreg sírja 200 éven át ismeretlen volt. Maradványait 561-ben fedezték fel és ereklyéit a Szent-Julien-i templomban20 őrzik Franciaországban. Népszerűsége a mai napig nem lankadt, a nép hagyomány nem véletlenül sorolja a 14 segítő Szent21 közé Antalt is.
Amikor belekezdtem ebbe a referátumba, sikerült – mégha nem is teljesen- valamelyest megismernem ezt a valóban nagyszerű embert. Rádöbbentett valamire. Pontosabban elmélyített bennem valamit. Azt, hogy az ő élete és az utána következő szerzeteseké, talán sokunknak mutathatna példát. Most nem az aszkézisre, nem is a lemondásokra, vagy a remete életmódra gondolok. Egy igen egyszerű felismerés fogalmazódott meg bennem. Méghozzá az, hogy Antal és a többi remete küzdelmei rávilágítanak egy –azt hiszem- igen megszívlelendő dologra: Arra, hogy szeressük a testünket, mint egy gyermeket, de azért jobb, ha a lélek, a szív irányítja azt, ne a testünk irányítson minket, mert akkor valóban könnyen válhatunk lustává, falánkká, hiúvá22… és még sorolhatnám.
Lábjegyzet: 1, Pakhómiosz szerzetes, ő is a 4. században csatlakozott a sivatagi szerzetességhez. Életrajzírói tudósítanak egy látomásáról, amelyet Pakhomiosz Tabenniszi közelében élt át, s ez arra hívta fel, hogy ott kolostort építsen. Így jött létre az első kolostor, a szerzetesek közös elöljáró és mindenkit kötelező regula által szorosan összefűzött közössége. A közösség külső jelképe az a fal volt, amely a kolostor egész környezetét elzárta a ,,világtól'' és az egyetlen kapu, amelyen át kapcsolatot tartottak fenn a külvilággal.
Az új vállalkozás gyorsan figyelmet keltett. Sokan jöttek, hogy alárendeljék magukat Pakhomiosz lelki vezetésének, így csakhamar új kolostorok alapítása vált szükségessé.
2, hét levél származik biztosan tőle. A levelek eredetileg kopt nyelven íródtak, Szent Antal diktálta őket, s csak később készült el görög fordításuk. A levelekben kezdő szerzeteseknek válaszol a lelki élettel kapcsolatban felmerült kérdéseikre. Minden levelében kiegyensúlyozott aszketikus elvek tükröződnek.
3, anakhoréta- remete
4, Decius császár: A császár idején (249-251) ünnepelték Róma alapításának ezredik évfordulóját. A császár komolyan törekedett birodalmának belső megerősítésére, ami valóban fontos is volt. Ennek érdekében szükségesnek tartotta a régi római istenek tiszteletének helyreállítását. Szigorú rendeletet bocsátott ki, hogy mindenkinek meg kell jelennie a hatóság előtt, és áldozatot kell bemutatnia az istenek oltárán. Egy félévszázad óta tartó nyugalom után váratlanul érte a keresztényeket ez a megpróbáltatás. Sokan el is buktak közülük. Vagy ténylegesen bemutatták az áldozatot, vagy vesztegetéssel szereztek igazolást róla. Mindkét csoportba tartozókat - még püspökök is voltak közöttük - hittagadónak tekintették a hűséges keresztények. Nem számított azonban bűnnek, ha valaki megszökött a súlyos próbatét elől. A császár tudniillik kínzásokkal igyekezett megtörni a keresztények állhatatosságát. A menekülés viszont vagyonelkobzást vont maga után.
5, restaurációs politika- ez esetben a régi Istenek tiszteletének visszaállítását jelenti
6, milánói edictum (313.), amely a birodalom polgárainak vallásszabadságot biztosított.
7, aszkéták: Önmegtartóztató, a testi élvezeteket, gyönyöröket valami magasabb cél érdekében kerülő ember. A vallásos aszkézis (önmegtartóztatás) példái a -REMETÉK és egyes szigorú szerzetesrendek tagjai, akik a túlvilági boldogság, a biztos üdvözülés reményében tagadnak meg maguktól minden "hívságos" földi örömöt. Sokan vállalnak aszketikus életmódot azért, hogy minden erejüket egy eszmének, egy tudományos célnak, sportsikernek stb. szentelhessék,mint pl. Kőrösi Csoma Sándor, hogy a magyarok eredetét felkutathassa. A szógörög eredetije (aszkétész) atlétát jelentett, aki kemény, önmegtartóztató edzéssel készült az olimpiai koszorú elnyerésére.
8, Az Egyiptomiak túlvilági hite szerint, a Nílus völgye volt az élőké, s a holtaké pedig a sivatag. Nem véletlenül temették halottjaikat is a sivatagba,illetve Nekropolisokat (halott városokat) hoztak létre.
9, a Bibliából jól kivehető az, hogy már akkor is mennyire kerülendő hely volt a sivatag, s ott is negatív értelemben használják mégha nem is tényleges sivatagról van szó pl.: (Zsolt 68:7)
10, megpróbálás, a Bibliában található történet, jól példázza, hogy milyen szintig is elmehet egy megpróbáltatás (Jób könyve)
11, apophthegmák: az öregek mondásait gyűjtik egybe. Keletkezésének körülményei szorosan kapcsolódnak a sivatagi atyák egymással és tanítványaikkal való kapcsolatához.
12, valójában az első szerzetesi szabályzatot Pakhómiosz a monda szerint egy angyal ihletésére ő szerkesztette.
13, két monostor létesült még az anakhoréták idejében, ezek faluszerű remeteközösségek voltak. Az itt felépült monostor, ezeknél jóval gazdagabbnak számított.
14, tálentum- tehetséget jelent.
15, az öreg megnevezést, nemcsak az idősekre használták a remeték esetében. Minden olyan remete megkapta ezt a megnevezést, akire tanítványai felnéztek, úgy gondolták bölcs, és sokat tanulhatnak tőle. Tulajdonképpen az abba (szintén öreget jelöl) kifejezés ez.
16, elragadtatások- misztikus isteni eredetű látomások, a Bibliában is több helyen megtalálhatóak, jol mutatva ezzel, hogy a remete élete is hasonlóakban bővelkedhetett,mint amit a Bibliában is olvashatunk. (Pl.ApCsel 10-17, Jelenések könyve-az egész)
17, Maximus Daia császár ismét megkezdi a keresztény üldözéseket a 3. sz. végefelé.
18. Atanáz: 295 körül Alexandriában született. Majd püspökké avatták 328-ban, mint Sándor püspök utódját. Antal barátja volt, s a püspök még yrt is Antal életéről a remete halála után.
19, Arianizmus: 3 sz. -ban Arius Sándor (szül. Líbia) indította el. Hitük szerint Jézus nem Isten, teljesen két külön lény Isten és Jézus. A vallást eretnekké nyilvánították.
20, Gótikus stílusú katedrális
21, a 14 segítő Szentek hivatalosan: Szt. Ákos, Balázs, Borbála, Cirjék, Dénes, Egyed, Erazmus, Euszták, György, Katalin, Margit, Kristóf, Pantaleon, Vitus.
Források:
Lucien Regnault- így éltek a 4. századi egyiptomi szerzetesek
Diós István-a szentek élete
A lábjegyzetekhez: a felhasznált irodalom mellet internet segítségét is igénybe vettem.
Készítette: Bodnár Ágnes
Ahhoz, hogy megértsünk valamit a világból, ez esetben a sivatagi szerzetesség mibenlétéből, vissza kell menjünk a kezdetekhez, a gyökerekhez, hiszen onnan indult el minden. A sivatagi remetékkel is így van ez. Ott is minden a kezdetekkor alapozódott meg. Úgy is mondhatnánk, hogy minden, ami az alapját és lényegét adta és adja az egyiptomi szerzetességnek, az az első remetétől, Szent Antaltól jött. Előadásomban róla, az életéről kívánok szólni.
Remete Szent Antalt minden remete szerzetes az atyjának tekinti, hiszen az ő lénye, személyisége és tettei által talált sok-sok ezer követőre ez az életforma, ez a típusú sivatagi lét, ami ő élt. Nem véletlen, hogy Antalra még több mint ezer év távlatából is csodálattal gondolunk. Talán sokunknak neve hallatán nem jut más róla eszünkbe, mint a csodák, amiket tett. Azonban valahol a hihetetlen csodás tettek és a Szent köré épített kultusz mögött egy igazi embert találunk. Egy olyan embert, ki nemcsak szigorú aszkézisével, hanem mély tapasztalatokról tanúskodó bölcsességével, szerénységével és önzetlen, elfogadó szeretetével méltán kiérdemelheti az „Isten földi helytartója” titulust, hiszen valóban Istennel élt.
Referátumomban nem csupán csodáinak felsorolását, s azok kifejtését kívánom bemutatni. Sokkalta inkább magát az embert, a hitét, mindennapjait igyekszem a továbbiakban megrajzolni. Valahol azt írták, hogy az az igazi csodatett, amikor teljes szívvel hiszünk és szeretünk. Szent Antal így tett igazán nagy csodákat. S Antalt nem is igazán a természetfeletti tetteiért, vagy elragadtatásai miatt követték annyian, hanem épp a szíve volt az, ami miatt annyian szerettek volna vele tartani a sivatagi magányban. Sok-sok legenda kering a Szent életéről, de a legtöbb valóban csak a csodatetteit veszi lajstromba s kevés információt ad az igazi történelmi háttérről. Azért akadnak megbízható tanúságtevők, akik tényleges forrásokkal szolgálnak a remete életéről. Ilyen a 4. században keletkezett Pakhómiosz1 szerzetes írása is és persze az a hét levél2 is tényleges dokumentum, ami Antaltól ránk maradt. Ezen anyagokból tudjuk leginkább rekonstruálni az anakhoréta3 életét.
Korabeli feljegyzések szerint Antal pont abban az időben született, amikor a kereszténység egy elég nehéz időszakát élte, ugyanis 251 vagy 252 körül, amikor megszületett az egyiptomi Koméban, egy kis faluban, épp egy keresztényüldöző uralkodó ült trónon. Az uralkodót Decius4 császárnak nevezték, aki akkoriban – a restaurációs5 politikájának megfelelően- a keresztény vallás ellen igen könyörtelenül lépett fel. Ezek az üldöztetések egészen 313-ig, Konstantin milánói türelmi rendeletének6 kiadásáig tartottak. Akkoriban veszélyes volt kereszténynek lenni. Tehát ilyen korszakban született meg Antal, aki egy jómódú családban nevelkedett. Szülei még fiatal korában meghaltak a családi örökség rámaradt és húgáról is neki kellett gondoskodnia. Visszatérve kicsit a már említett keresztényüldözésekre, joggal gondolhatnánk azt, hogy Antalt ez vitte ki a sivatagba, hogy épp az üldöztetések miatt vágyott el erre a kietlen vidékre, ahol nem zavarhatják a hite miatt. Az ok azonban ennél sokkal varázslatosabb és nemesebb, mint ahogy azt gondolhatnánk, Történt ugyanis, hogy amikor részt vett a szokásos szentmisén és hallgatta az Igét, hirtelen felismerte azt, hogy az Igén keresztül Isten beszél hozzá. Ráébredt arra, hogy az Ige, amit hall neki szól; „Ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat, és oszd ki a szegényeknek; és kincsed lesz mennyben; és jer és kövess engem”. ( Mt. 19:21) A fiatal Antal szívébe örökre és kitörölhetetlenül belevésődött Jézus ezen mondata. Az ifjú úgy érezte, azt kell tennie, amit a Szentírásból hallott. Ezért eladta birtokait és mindent a szegények közt osztott szét, ami nem volt feltétlen fontos a húga szükségleteihez. Antal így, vagyontalanul, szinte ténylegesen mindenétől megfosztva megkezdte új életét. Kezdetben még nem tudta igazán, mivel is jár ez a krisztusi élet, amire a Biblia ösztönözte. Nem tudta, milyen lesz az, hogy nincstelenül Jézust követni. Ezért nem volt más mit tenni, minthogy a keresztény közösség legderekabb embereit, az aszkétákat7 kezdje el utánozni. Ő is visszavonult a világi élettől, teljesen a hitének, az imádkozásnak adta át magát. Elvonult otthonától, hogy csakis Istenre figyelhessen. Kezdetben a faluja közelében lakott. Később a Líbiai-sivatag egyik sziklasírjában húzta meg magát, majd egy omladozó templom romjai között élt. S igen, a sivatag. Az a vidék, amitől az egyiptomiak rettegtek. Hiába éltek a sivataggal, a Nílus termékeny völgyén túl az ember számára már csak a halál létezett, a túlvilág.8 A keresztény hitűeknek sem volt a legkedveltebb helye, azt mondták, hogy a sivatagot a démonok lakják9. Ebből kifolyólag már a környékét is egyaránt kerülte keresztény és pogány. Ilyen szempontból ideális hely volt Antalnak a sivatag, aszkézise gyakorlásához. Tehát a hely adva volt, s megvolt a lehetősége is arra, hogy az Úr megpróbálhassa10 őt a hitében, hiszen, mint már említettem a sivatag és a benne rejtőző sírok már a sötét oldal Birodalmához tartoztak. Megvolt a magánya is s az élelmet is kezdetben egyik jóbarátja vitte neki. Már ekkor is szerény koszton élt, de idővel még ez is teljesen a minimumra csökkent. A test fékentartása mellett viszont sokkal nagyobb kihívást jelentett a gondolatok által rátört vágyak megregulázása; a honvágyat, a szerettei elvesztésétől rátört lelki fájdalmat is beleértve. Antal azonban mindig sikeresen kiállta a „próbákat” és a démonok felett is rendre győzelmet aratott. Ugyanis a sivatagban lakó démonok az ifjú anakhorétát már odaérkezésekor el akarták üldözni. Az apophthegmákban11, vagyis az anakhoréták elbeszéléseit, történeteit tartalmazó könyvben is megemlítik, hogy a Szentet ilyen szavakkal próbálták elüldözni a kezdetekkor; „Menj el tőlünk! Mi közös neked a pusztához?”(1127). A még fiatal remete mégis maradt s húsz év múlva visszatérve az emberek közé, már egy bölcs lélekként láthatták őt. Hiába a szigorú aszkézis, a magány, testét-lelkét nem törték meg, hiszen Isten vele volt. Idővel Antal híre egyre terjedt, egyre többen meg akarták ismerni őt. Mindenhonnan érkeztek hozzá látogatók, akik követni akarták őt. Sokan csakis az ő vezetése alatt akartak szerzetesek lenni, akárhogy is szeretett Antal elhatárolódni ettől. Később a sivatagban mégis egyre másra elkezdtek kialakulni a különböző remeteségek. Így vált Antal a sivatagi szerzetesek „atyjává”. persze ez még korántsem az a tipikus szerzetesi közösségi forma, mint amit Pakhómiusz kezdeményezett, hiszen Antal nem fogta össze egy közösséggé követőit. Az Antal-féle szerzetesi szabályzat12 is jóval későbbi korból származik. De mégis mik történtek Antallal a sivatagban? Hogyan élt és mik voltak azok a csodák, melyeket legendákba szőttek? A következőkben ezekről a tettekről és a Szent sivatagbéli életéről esik szó.
Kezdetben Antal, mint már említettem, egy a falujához közeli sírboltban élt 10 éven át, majd egy a jelenlegi El-Majnum környékén folytatta remeteségét 20 esztendeig. Mikor a remete híre eljutott más keresztényekhez is és sokan kimentek a sivatagba, hogy kövessék őt, Antal „isteni indíttatásból” elvonult a „belső sivatagba”. Végül egy beduin karaván által egy kb. a régi lakóhelyétől 150km-re lévő hegyhez ért, ahol egy kis forrást talált néhány pálmafával. Itt jött létre később a nevét viselő monostor13 is. A sivatag, ahol végső lakhelyét megtalálta az Arab-sivatag volt a Nílustól Keletre. A vidék felszíne sziklás és barátságtalan. Antal ezt a helyet találta a legmegfelelőbbnek, s le is telepedett a Kalzum-hegy egyik barlangjában. A barlangban gyakorlatilag semmije sem volt, ágya sem, csak a puszta földön aludt, mint ahogy később követői is. Napjai munkával és imádsággal teltek. Kosarakat és köteleket font a nap nagy részében, ezzel is segítve teljes ráhangolódását az Úrra. Egyszer egy angyal mutatta meg neki látomásában azt, hogy mikor munka közben csüggedtség fogja el, mit tegyen ellene. Egy hozzá hasonlatos angyalt látott, aki ugyanúgy dolgozott, mint ő s kisvártatva felállt imádkozni a lény, majd megint leült dolgozni, aztán idővel megint felállt imádkozni. Antal megértette, hogy így kell tennie. Az elkészült kosarakat, köteleket vagy visszabontotta, vagy eladta a közeli falvakban, s a pénzt szétosztotta a szegények közt. A hegyen napi élelmét a saját zöldségeskertjéből szerezte be, vagy a látogatók hoztak neki kenyeret. Viszont az apophthegmák szerint csak 2-4 naponta evett s akkor is csak a legszükségesebb mennyiséget vette magához. Tápláléka is egyszerű volt. A leírások szerint az Egyiptomban oly népszerű olajból is csak öregkorára evett, amikor tanítványai hoztak neki. Sok látogatója volt. Világiak és más szerzetesek egyaránt. A legtöbben csak azért mentek el hozzá, hogy láthassák a híres öreget. Néha egy-egy tanítványa vele maradt, hogy tanulhassanak tőle, de csak pár hónapot tölthettek a Szentnél. A vele maradók mindig a gyakorlat és sosem a beszélgetés által tanulhattak igazán. Viszont nemcsak őt látogatták, hanem ő is ellátogatott más szerzetesekhez és a városokba is. Volt olyan, hogy hírét hallotta egy Alexandriában élő cserzővargának, aki sokkal nagyobb aszkézisben élt, mint sok sivatagi szerzetes. A remete felkereste ezt az embert, hogy tanulhasson tőle. Utazásai során nemcsak saját erejét, hanem gyakran – isteni gondviselésből adódóan- vadállatok segítségét is élvezhette, ugyanis a források arról beszélnek, hogy Antal értett az állatok nyelvén. Egy a Níluson való átkeléskor is segítséget kapott krokodiloktól is, akik megengedték, hogy a hátukra lépve kompként átkelhessen velük, társaival. De népszerűsége mégsem pusztán ezen csodás eseteknek köszönhető. Ami híressé tette őt az a gyógyító képessége volt. A Szent nemcsak személyesen, hanem a távolból is képes volt erre. Ilyen módon gyógyított meg egy lányt is, aki szörnyű férges fekélyek borítottak. A leány szülei keresték fel Antalt, aki azt mondta, hogy mire hazaérnek a lány meggyógyul. Így is történt. De természetesen személyesen is gyógyított falvakban, városokban is. A remete viszont jól tudta, hogy a gyógyítás hatalma nem tőle, hanem Istentől ered. Nem is mindig gyógyult meg mindenki, hiszen az úr tudja egyedül kinek, kell meggyógyulni és ki az, akinek nem lehet. Rengeteg beszámoló szól Antal képességeiről, ahogy gyógyított, vagy éppen állatokkal kommunikált, netán azok csak a segítségére siettek. Találkozhatunk olyan történettel is, ami szerint vizet fakasztott a sivatag közepén. S természetesen a Sátánnal és a démonokkal való eredményes küzdelmeinek is híre ment. Antal nagyon sok démont űzött ki Krisztus nevében s tanítványának Egyszerű Pálnak is megtanította ezt. Pál gyakran Antal nevében űzte ki a démont a megszállottból. Ezen talentumokon14 kívül az apohthegmák megemlítik még a Szent jövőbelátó képességét is, amiről az öreg15 nem sokat beszélt, akárcsak az elragadtatásairól16 sem. A szerzetes többször találkozott angyalokkal és többször voltak látomásai is. Ezekről viszont mindig szűkszavúan beszélt még a legközelebbi tanítványainak is. Amit viszont újra kihangsúlyoznék, csodatévő képessége, nemcsak az isteni csodákban nyilvánult meg, hanem lelkének nemességében és szívének jóságában egyaránt. Antal bármennyire is szerette a sivatagot, ha a segítségét kérték, rögvest odaigyekezett, ahol szükség volt rá. Így történt, hogy 308 táján Maximus Daja17 császár uralkodása alatt azokat a keresztényeket erősítette Antal, akik a hitük miatt raboskodtak Alexandria börtönében. Segített püspökké lett barátjának, Atanáznak18 is az Ariánusok19 elleni harcban. A remete vonzereje hatalmas volt, nemcsak az egyszerű emberek ismerték el, hanem a császári udvarokban is csodálattal tekintettek rá. Azt hihetnénk ebből, hogy egy ilyen embert halálakor majd ezrek búcsúztatják, hogy majd hiába a sivatag, halálának híre is majd hamar eljut a fülekbe. Hogy majd eltávozásának hallatára ezrek indulnak el hozzá a végső búcsúra. Minden bizonnyal így is történt volna, ha s Szent nem hagyja meg tanítványainak a sírja teljes titokban tartását. A remete nem akart sem pompát, sem tömegeket. Egyedül Istent akarta. Szent Antal 105 évesen hunyt el 356-ban. A leírások szerint Antal öreg korára is teljesen egészséges volt, fogai épek, látása éles maradt. A két tanítvány megfogadta Antalnak tett ígéretét, olyannyira, hogy az öreg sírja 200 éven át ismeretlen volt. Maradványait 561-ben fedezték fel és ereklyéit a Szent-Julien-i templomban20 őrzik Franciaországban. Népszerűsége a mai napig nem lankadt, a nép hagyomány nem véletlenül sorolja a 14 segítő Szent21 közé Antalt is.
Amikor belekezdtem ebbe a referátumba, sikerült – mégha nem is teljesen- valamelyest megismernem ezt a valóban nagyszerű embert. Rádöbbentett valamire. Pontosabban elmélyített bennem valamit. Azt, hogy az ő élete és az utána következő szerzeteseké, talán sokunknak mutathatna példát. Most nem az aszkézisre, nem is a lemondásokra, vagy a remete életmódra gondolok. Egy igen egyszerű felismerés fogalmazódott meg bennem. Méghozzá az, hogy Antal és a többi remete küzdelmei rávilágítanak egy –azt hiszem- igen megszívlelendő dologra: Arra, hogy szeressük a testünket, mint egy gyermeket, de azért jobb, ha a lélek, a szív irányítja azt, ne a testünk irányítson minket, mert akkor valóban könnyen válhatunk lustává, falánkká, hiúvá22… és még sorolhatnám.
Lábjegyzet: 1, Pakhómiosz szerzetes, ő is a 4. században csatlakozott a sivatagi szerzetességhez. Életrajzírói tudósítanak egy látomásáról, amelyet Pakhomiosz Tabenniszi közelében élt át, s ez arra hívta fel, hogy ott kolostort építsen. Így jött létre az első kolostor, a szerzetesek közös elöljáró és mindenkit kötelező regula által szorosan összefűzött közössége. A közösség külső jelképe az a fal volt, amely a kolostor egész környezetét elzárta a ,,világtól'' és az egyetlen kapu, amelyen át kapcsolatot tartottak fenn a külvilággal.
Az új vállalkozás gyorsan figyelmet keltett. Sokan jöttek, hogy alárendeljék magukat Pakhomiosz lelki vezetésének, így csakhamar új kolostorok alapítása vált szükségessé.
2, hét levél származik biztosan tőle. A levelek eredetileg kopt nyelven íródtak, Szent Antal diktálta őket, s csak később készült el görög fordításuk. A levelekben kezdő szerzeteseknek válaszol a lelki élettel kapcsolatban felmerült kérdéseikre. Minden levelében kiegyensúlyozott aszketikus elvek tükröződnek.
3, anakhoréta- remete
4, Decius császár: A császár idején (249-251) ünnepelték Róma alapításának ezredik évfordulóját. A császár komolyan törekedett birodalmának belső megerősítésére, ami valóban fontos is volt. Ennek érdekében szükségesnek tartotta a régi római istenek tiszteletének helyreállítását. Szigorú rendeletet bocsátott ki, hogy mindenkinek meg kell jelennie a hatóság előtt, és áldozatot kell bemutatnia az istenek oltárán. Egy félévszázad óta tartó nyugalom után váratlanul érte a keresztényeket ez a megpróbáltatás. Sokan el is buktak közülük. Vagy ténylegesen bemutatták az áldozatot, vagy vesztegetéssel szereztek igazolást róla. Mindkét csoportba tartozókat - még püspökök is voltak közöttük - hittagadónak tekintették a hűséges keresztények. Nem számított azonban bűnnek, ha valaki megszökött a súlyos próbatét elől. A császár tudniillik kínzásokkal igyekezett megtörni a keresztények állhatatosságát. A menekülés viszont vagyonelkobzást vont maga után.
5, restaurációs politika- ez esetben a régi Istenek tiszteletének visszaállítását jelenti
6, milánói edictum (313.), amely a birodalom polgárainak vallásszabadságot biztosított.
7, aszkéták: Önmegtartóztató, a testi élvezeteket, gyönyöröket valami magasabb cél érdekében kerülő ember. A vallásos aszkézis (önmegtartóztatás) példái a -REMETÉK és egyes szigorú szerzetesrendek tagjai, akik a túlvilági boldogság, a biztos üdvözülés reményében tagadnak meg maguktól minden "hívságos" földi örömöt. Sokan vállalnak aszketikus életmódot azért, hogy minden erejüket egy eszmének, egy tudományos célnak, sportsikernek stb. szentelhessék,mint pl. Kőrösi Csoma Sándor, hogy a magyarok eredetét felkutathassa. A szógörög eredetije (aszkétész) atlétát jelentett, aki kemény, önmegtartóztató edzéssel készült az olimpiai koszorú elnyerésére.
8, Az Egyiptomiak túlvilági hite szerint, a Nílus völgye volt az élőké, s a holtaké pedig a sivatag. Nem véletlenül temették halottjaikat is a sivatagba,illetve Nekropolisokat (halott városokat) hoztak létre.
9, a Bibliából jól kivehető az, hogy már akkor is mennyire kerülendő hely volt a sivatag, s ott is negatív értelemben használják mégha nem is tényleges sivatagról van szó pl.: (Zsolt 68:7)
10, megpróbálás, a Bibliában található történet, jól példázza, hogy milyen szintig is elmehet egy megpróbáltatás (Jób könyve)
11, apophthegmák: az öregek mondásait gyűjtik egybe. Keletkezésének körülményei szorosan kapcsolódnak a sivatagi atyák egymással és tanítványaikkal való kapcsolatához.
12, valójában az első szerzetesi szabályzatot Pakhómiosz a monda szerint egy angyal ihletésére ő szerkesztette.
13, két monostor létesült még az anakhoréták idejében, ezek faluszerű remeteközösségek voltak. Az itt felépült monostor, ezeknél jóval gazdagabbnak számított.
14, tálentum- tehetséget jelent.
15, az öreg megnevezést, nemcsak az idősekre használták a remeték esetében. Minden olyan remete megkapta ezt a megnevezést, akire tanítványai felnéztek, úgy gondolták bölcs, és sokat tanulhatnak tőle. Tulajdonképpen az abba (szintén öreget jelöl) kifejezés ez.
16, elragadtatások- misztikus isteni eredetű látomások, a Bibliában is több helyen megtalálhatóak, jol mutatva ezzel, hogy a remete élete is hasonlóakban bővelkedhetett,mint amit a Bibliában is olvashatunk. (Pl.ApCsel 10-17, Jelenések könyve-az egész)
17, Maximus Daia császár ismét megkezdi a keresztény üldözéseket a 3. sz. végefelé.
18. Atanáz: 295 körül Alexandriában született. Majd püspökké avatták 328-ban, mint Sándor püspök utódját. Antal barátja volt, s a püspök még yrt is Antal életéről a remete halála után.
19, Arianizmus: 3 sz. -ban Arius Sándor (szül. Líbia) indította el. Hitük szerint Jézus nem Isten, teljesen két külön lény Isten és Jézus. A vallást eretnekké nyilvánították.
20, Gótikus stílusú katedrális
21, a 14 segítő Szentek hivatalosan: Szt. Ákos, Balázs, Borbála, Cirjék, Dénes, Egyed, Erazmus, Euszták, György, Katalin, Margit, Kristóf, Pantaleon, Vitus.
Források:
Lucien Regnault- így éltek a 4. századi egyiptomi szerzetesek
Diós István-a szentek élete
A lábjegyzetekhez: a felhasznált irodalom mellet internet segítségét is igénybe vettem.
Készítette: Bodnár Ágnes
Falfestmények és mozaikok Aquincumban
Miskolci Egyetem/2008/Bodnár Ágnes
A római művészet mindig is híres maradt a későbbi korszakokban, akár a középkorról, akár a reneszánszról, vagy éppen a mai modern világról is legyen szó. Ha konkrétan a művészetet vesszük, akkor azt is mondhatnánk, hogy a római stílus az sosem avult el, mindig minden korban egy-egy Rómát idéző oszlop, vagy épp mellszobor tükrözte az igazi ízlést és eleganciát.
Visszatérve a császárkorra. Maga a Római Birodalom igen nagy területen terült el befogva ezzel rengeteg nemzetet és kultúrát. Róma nem csak Itáliába vitte el erőt sugárzó emlékeit, hanem provinciáiba is előbb utóbb átmentődött az építészet a művészet és minden olyan elem, ami a nagybetűs Rómát valaha is azzá tette.
Mondjuk még ma is, „minden út Rómába vezet”, személy szerint kiegészíthetném azzal is, hogy sok mai modern korinak hívott elem valahol Rómából jött. S hogy ennek mi a légkézzel foghatóbb bizonyítéka? Az, hogy Rómára ma is emlékezünk, vagy az építészetben látjuk újra, vagy a törvények közt, vagy a művészetben, de mindenféleképpen ott van, nem avul el és nem tűnik el végleg. Persze azért az építészet területén is akadnak olyan Rómából átvett elemek, amivel ma már modern formában kevésbé találkozunk. Amíg az európai építészet átvette az oszlopait, épülettípusait, szobrászati stílusát, ábrázolásmódját, domborműveit, addig el elhagyott, vagy éppen visszaszorított olyan „hagyatékokat” amik talán éppen az európai modern művészetet jellemezhetnék. Ugyanis, amíg az ókorban, a császárkorban és a kora közép és - újkorban is a művészet a mindennapok része volt, vagyis az alkotások díszítettek és széppé tettek épületeket, addig mára már, valljuk be a művészet jócskán visszaszorult a galériákba, a négy fal közé. Az építészeti elemként való funkcionalitás megszűnt, s ezzel együtt visszaszorult a falfestmények, és a mozaikok használata is.
Dolgozatomban az egyik „elfeledett „díszítő alkotást, a római mozaikművészetet szeretném bemutatni Aquincum colonia mozaikjain keresztül. Először azonban érdemes szót ejteni arról, hogy mi is az a mozaik és hogyan is készül.
A mozaikművészet évezredes múltra tekint vissza. Ismerünk mozaikképeket a legkorábbi civilizációkból, min pl. Mezopotámiából Úr és Uruk városából Kre. 3000- ből.
A kezdeti mozaikok nagyon egyszerűek voltak, kagylókat és cserépdarabokat rendeztek el geometrikus alakzatban, valamilyen kötőanyagba belenyomkodva.
Mégis a mozaik virágkora, vagy az a tipikus mozaik, amit ma ismerünk az ókori Görögországban alakult ki, a klasszikus korban, egy időben több helyen a Mediterránemuban. Ekkora már többféle mozaiktípust különböztettek meg; pl. kavicsmozaik, a szabályos kőkockákból rakott - opus tesselatum, a néhány miliméteres szemeket alkalmazó - opus vermiculatum (ma mikro mozaik), vagy a szabálytalan alakú márványdarabokból készített - opus sectile. Ezekből kevés töredék és leírások maradtak ránk.
Az igazi fellendülést viszont már a Római kor hozta magával.
A rómaiak a görögök meghódításakor vették át a fürdőkultúrájukat, ami egyenesen hozta magával a mozaikművészetet is, hiszen a fürdőket előszeretettel díszítették mozaik képekkel. Ez a folyamat már Kre. 100 körül elkezdődött. Szép példája az akkori mozaikművészetnek pompeii fürdőinek gyönyörű képei. Maga a mozaik lapocska típusa többféle lehetett: üvegpaszta, kő , féldrágakő, vagy csempemozaik. Aquincumban pl. kő mozaikok kerültek elő.
Idővel a 2. századra a mozaik a fürdőkről átterjedt a villák, a gazdag polgárok házainak padlózatára, falaira, a paloták termeire is.
Egészen a Római Birodalom bukásáig volt népszerű ez a dekorációs forma, utána már hanyatlásnak indult, Magyarországon pedig szinte teljesen el is tűnt ez a díszítés típus. Egyedül még középkori bazilikákban lehetett látni néhol, majd a 19. századra teljesen kiment a divatból.
A Római Birodalom ide eső részén, Pannónia Provinciában viszont a 2-3. században a mozaik művészet igen népszerű volt a gazdagok körében.
Pannónia szintén valahol egy kicsi Róma volt, de ennek akadtak kivételes példái, mint Savaria romjai, vagy a már említett Aquincum is.
Ahhoz viszont, hogy mélyebben belemerülhessünk az aquincumi mozaikok világába, jobban meg kell ismerjük magát a tartományt, és ezen belül magát a várost is.
Pannónia egy provincia volt a Római Birodalomban, földrajzilag a mai Kelet- Ausztriát, Észak –Szlovéniát, Észak-Horvátországot, Észak-Szerbia egy részét, Bosznia-Hercegovina északi sávját és Magyarország nyugati felét (Dunántúl) foglalta magába.
Mielőtt a rómaiak birtokba vették volna a vidéket, különböző barbárnak tartott törzsek lakhelye volt Pannónia, pl. Illíreké, Pannonoké és Azaloké. A rómaiak éppen ezért is nem foglalkoztak a területtel sokáig, mondván civilizálatlan hely, nincs semmi érdemleges rajta.
Természetesen, amíg a rómaiak meg nem telepedtek, különböző harcok is folytak Pannóniában, főleg akkor, amikor i.e. 4. század körül Kelta hódítók érkeztek a területre, majd Dákok is uralkodtak rajta egy ideig.
A rómaiak számára csak a i.e. 1. században kezdett fontossá válni a terület, az egyre inkább oda központosuló kereskedelem miatt, és még a Borostyánút itt ezen keresztül ment át. S innentől kezdődik meg Római Pannónia története is.
Pannóniát fokozatosan hódították meg, első ízben Augustus uralkodása alatt, majd Traianus császár idejében, amikor Pannóniát kettéosztották Pannónia Superiorra (Felső- Pannónia) és Pannónia Inferiorra, melynek székhelye Aquincum lett.
Ez a település vált Pannóniában az egyik legjelentősebb központtá is.
Aquincum a mai Budapest, óbudai részén terült el és már az őskorban lakott volt. Nem is véletlenül lett Alsó- Pannónia székhelye, hiszen a terület fákban, élelemben, földekben gazdag volt. A város 124-ben muni cipium, majd később a colonia rangra emelkedett. Egy fejlett colonia és egy város közt igazából sosem volt nagy különbség a megnevezésen kívül, így történt ez Aquincummal is.
A kezdetben még táborvárosnak számító település, ahol több kilométerre voltak egymástól kialakítva falvak, később 194 után egyre inkább kiépült, és felvette azt a formát, amit ma már csak romokban láthatunk. Hatalmas épületeket építettek, fürdőkkel, padlófűtéses villákkal, melyeknek gyönyörű festményi és mozaikpadlói voltak. A Hajógyári szigeten pedig a helytartói palota tornyosult. A villák, ahogy a város gazdagodott is egyre szaporodtak. A helybéli jómódúak villáikat sokszor a város környéki lankás hegységek közelébe és lábához építették.
Ezek a villagazdaságok szőlőtermesztéssel és állattartással foglalkoztak és több épületet tártak fel közülük a békásmegyeri téglagyár területén, az Arany-hegyen, a Csúcs-hegyen, a Testvér-hegyi dűlőben, a Remete-hegyen illetve a Szépvölgy keleti oldalán is. A lakóházak anyagát a szomszédos hegyekből termelték ki, a vizet a helyi forrásokból gyűjtötték, illetve onnan vezették be őket a vízvezetékekbe és a fürdőkbe is.
Egy ilyen helyen bizony virágzott a művészet, így a mozaikművészet is.
Aquincumban a városiasodás kezdetén a római építészet formáit a helyi környezeti viszonyok, és a hagyomány határozta meg. Maga a településen virágzó művészet jó mutatója volt a város gazdagságának is. Hiszen sok építészeti elem s köztük az apró kő mozaikokból kirakott padlók is luxusnak számítottak és csak a gazdagok villáiban, a fürdőkben és a helytartói palotában találhatunk ilyeneket.
Az 1880 óta végzett régészeti feltárások alapján rekonstruálták, hogy a palota keleti 5 hatalmas szárnyát már a 2. században mozaikokkal borították, a geometrikus ábrákkal borított padlók, itáliai mesterekről árulkodnak, a mozaikot fehér mészkő és fekete bazalt kőkockákból rakták ki, ami kellően reprezentálta Róma előkelőségét. Míg a padló fekete fehér, addig a falak színesen festettek voltak s mindezt csak tetőzhette a legszebb bútorok látványa.
A konkrétan Aquincumban készült mozaikokról csak a 3. századtól van tudomásunk , ennek oka a Caracalla- féle határmódosítás lehetett 214-ben, amikor a hadsereg súlya mindinkább Aquincumra helyeződött ezzel is megnövelve a gazdaság fellendülését és a település gazdagodását, nem beszélve arról, hogy épp ezért mind inkább fontos befolyásos és gazdag személyek költöztek be, akiknek nem volt teher megfizetni a mozaikpadlók árát.
A helytartói palotát is ekkor újították fel, s ekkor kerültek mozaikpadlók a palota fürdőjébe is. Ezek közül is a legimpozánsabb a nyolcszögletű exedrás terem lehetet, ahol tengeri jelenet alakja rajzolódik ki középen a fürdő víznyelőjével.
Ami a mozaikból rákmaradt, az egy kardhalat ábrázol, amint egy pontyot üldöz a tenger partjafelé hajladozó nádszálak közt , vadkacsa úszik egy vízinövényekkel benőtt fatörzs fölé, alatta kagyló ,ami egy sziklára tapad , egy delfin veti magát a hullámokba, ami elöl egy aranyhal menekül.
Az egyre inkább a többszínűség felé hajló mozaikban még mindig a fekete és a fehér dominál, de a delfinnél már megjelenik egy sárga csík, akárcsak az aranyhalaknál, amelyek vörös színben játszanak. A keret minta geometrikusan ismétlődő pikkelyforma, ami kiválóan harmonizál a 2. századi mozaikokkal. Persze a palotában több helyen is feltártak mozaikot, akárcsak azt a két kerek medencét is, amit mozaikkal raktak ki, ez az első ásatásból származik. Az egyik medencét Bécsbe vitték.
Díszítésük szintén geometrikus, azonban már sokkal szabadabb és színesebb, mint a korábban készült mozaikoké, itt már színes kanyargó vízliliomokat láthatunk. Szintén mozaikpadlós volt az a három medence, amit a Folyamõr utca - Búvár utca közt feltárt hatalmas átriumos-peristyliumos épület különálló fűrdõjénél tártak fel. Ezek szintén geometrikusak, és inkább a geometria dominál, mintsem a figurális forma.
A főépület belső folyosóját is mozaikkal burkolták, ezek szintén geometrikus vörös-fehér mozaik kövekből voltak kirakva. Ezek a mozaikok viszont sokkal durvább kivitelűek, ,mint a többi, nincsenek teljesen egyenletesre csiszolva, ezáltal egyfajta mozgalmasságot kölcsönöznek a mintának, ezt nevezik „severusi barokk”-nak.
Persze nemcsak geometrikus mintájú mozaikok léteztek Aquincumban, ezeket inkább folyosók díszítésére használták. A ténylegesen művészi kivitelezésű mozaikok, inkább a fontosabb, előkelőbb helységekben jelentek meg.
Ilyen helységekben, állat, növény, sport, szabadidő és mitológiai ábrázolásokat láthatunk, Istenek történetei elevenedhetnek meg a szemünk előtt. Ilyen „isteni” ábrázolás volt a tablinum, avagy társalgószoba, nagy mozaikpadlója, ami sajnos töredékesen maradt ránk, de jól kivehető mégis belőle hogy Dyonüszosz Istent ábrázolhatta. A jelenetet medalinok, indák geometrikus formák veszik körül, a medalionokban különböző állatok, mint ló, bika gólya, szarvas, párduc figurák jelennek meg. Mindezt egy csodálatosan kidolgozott borostyán ábrázolás veszi körül.
A meggyfa utcában is hasonló jellegű épület került elő, szintén csodálatos mozaikdarabokkal, viszont itt a három egymásba nyíló folyosó beszakadt, az alatta található fűtőcsatornába, így sokkal sérültebb állapotban került elő mint a Dyonüszosz jelenet. Itt a keretmotivumok maradtak meg nagyrészt, kivéve a harmadik mezőt, ahol épen maradt a középső embléma.
Ez a jelenet Heraklész és Nessszosz a kentaur harcát ábrázolja. A mozaik azért különleges, mert a mozaik típusából ítélve egy alexandriai mozaikműhelyből kerülhetett ide, ez azért egyedülálló, mert eddig ez egész Pannóniában az egy egyetlen ismert alexandriai import darab.
Színgazdagsága egyedülálló, a hellenisztikus kort idézi, és gondosan csiszolt nagyon apró (8-9 szem /cm2) csiszolt kőlapocskákból állították össze. Ilyen apró lapocskákból egyébként egészen élethű képeket lehet alkotni. A különálló fürdőépületben is találtak mozaikot, egyik darabja egy nagyon töredékes szárnyas nőalakot ábrázol, a másik viszont egy majdnem teljesen épen maradt ökölvívókat ábrázoló jelenet, ezt az apodyteriumban, vagyis a fürdő öltözőtermében találták meg.
A két ökölvívó közül az egyik diadalmas pózban feszíti izmait, amíg a másik vérző fejjel a földre rogy.
A polgárvárosi ún. " nagy lakóház " apodyteriumát pedig birkózók mozaikjai díszítik, amit valószínűleg ugyanaz a mester készíthetett, mint az ökölvívókat. S szintén egy gazdag polgár villáját díszítette az a mozaik, ami Dirké bűnhődését ábrázolhatja.
Valószínű, hogy ugyanebben az időben burkoltatták be mozaikkal a polgárváros északi részén a 198. április 22-én felszentelt Caius Iulius Victorinus mithraeumának ( Mithras Istenség) szentélyét. A polichrom nagyméretű padlófelületből csak a geometrikus mintájú keret részletei maradtak ránk.
A mozaikművészet a háborús időszakban feneklett meg végleg, amikor is a 3. században már háborús veszély fenyegeti Aquincumot is, ekkor már nem volt sem pénz, s valószínűleg a készültség miatt igény sem a mozaikok készítésére, amiket javítgattak ugyan, de különálló alkotások már nem készültek.
A római művészet mindig is híres maradt a későbbi korszakokban, akár a középkorról, akár a reneszánszról, vagy éppen a mai modern világról is legyen szó. Ha konkrétan a művészetet vesszük, akkor azt is mondhatnánk, hogy a római stílus az sosem avult el, mindig minden korban egy-egy Rómát idéző oszlop, vagy épp mellszobor tükrözte az igazi ízlést és eleganciát.
Visszatérve a császárkorra. Maga a Római Birodalom igen nagy területen terült el befogva ezzel rengeteg nemzetet és kultúrát. Róma nem csak Itáliába vitte el erőt sugárzó emlékeit, hanem provinciáiba is előbb utóbb átmentődött az építészet a művészet és minden olyan elem, ami a nagybetűs Rómát valaha is azzá tette.
Mondjuk még ma is, „minden út Rómába vezet”, személy szerint kiegészíthetném azzal is, hogy sok mai modern korinak hívott elem valahol Rómából jött. S hogy ennek mi a légkézzel foghatóbb bizonyítéka? Az, hogy Rómára ma is emlékezünk, vagy az építészetben látjuk újra, vagy a törvények közt, vagy a művészetben, de mindenféleképpen ott van, nem avul el és nem tűnik el végleg. Persze azért az építészet területén is akadnak olyan Rómából átvett elemek, amivel ma már modern formában kevésbé találkozunk. Amíg az európai építészet átvette az oszlopait, épülettípusait, szobrászati stílusát, ábrázolásmódját, domborműveit, addig el elhagyott, vagy éppen visszaszorított olyan „hagyatékokat” amik talán éppen az európai modern művészetet jellemezhetnék. Ugyanis, amíg az ókorban, a császárkorban és a kora közép és - újkorban is a művészet a mindennapok része volt, vagyis az alkotások díszítettek és széppé tettek épületeket, addig mára már, valljuk be a művészet jócskán visszaszorult a galériákba, a négy fal közé. Az építészeti elemként való funkcionalitás megszűnt, s ezzel együtt visszaszorult a falfestmények, és a mozaikok használata is.
Dolgozatomban az egyik „elfeledett „díszítő alkotást, a római mozaikművészetet szeretném bemutatni Aquincum colonia mozaikjain keresztül. Először azonban érdemes szót ejteni arról, hogy mi is az a mozaik és hogyan is készül.
A mozaikművészet évezredes múltra tekint vissza. Ismerünk mozaikképeket a legkorábbi civilizációkból, min pl. Mezopotámiából Úr és Uruk városából Kre. 3000- ből.
A kezdeti mozaikok nagyon egyszerűek voltak, kagylókat és cserépdarabokat rendeztek el geometrikus alakzatban, valamilyen kötőanyagba belenyomkodva.
Mégis a mozaik virágkora, vagy az a tipikus mozaik, amit ma ismerünk az ókori Görögországban alakult ki, a klasszikus korban, egy időben több helyen a Mediterránemuban. Ekkora már többféle mozaiktípust különböztettek meg; pl. kavicsmozaik, a szabályos kőkockákból rakott - opus tesselatum, a néhány miliméteres szemeket alkalmazó - opus vermiculatum (ma mikro mozaik), vagy a szabálytalan alakú márványdarabokból készített - opus sectile. Ezekből kevés töredék és leírások maradtak ránk.
Az igazi fellendülést viszont már a Római kor hozta magával.
A rómaiak a görögök meghódításakor vették át a fürdőkultúrájukat, ami egyenesen hozta magával a mozaikművészetet is, hiszen a fürdőket előszeretettel díszítették mozaik képekkel. Ez a folyamat már Kre. 100 körül elkezdődött. Szép példája az akkori mozaikművészetnek pompeii fürdőinek gyönyörű képei. Maga a mozaik lapocska típusa többféle lehetett: üvegpaszta, kő , féldrágakő, vagy csempemozaik. Aquincumban pl. kő mozaikok kerültek elő.
Idővel a 2. századra a mozaik a fürdőkről átterjedt a villák, a gazdag polgárok házainak padlózatára, falaira, a paloták termeire is.
Egészen a Római Birodalom bukásáig volt népszerű ez a dekorációs forma, utána már hanyatlásnak indult, Magyarországon pedig szinte teljesen el is tűnt ez a díszítés típus. Egyedül még középkori bazilikákban lehetett látni néhol, majd a 19. századra teljesen kiment a divatból.
A Római Birodalom ide eső részén, Pannónia Provinciában viszont a 2-3. században a mozaik művészet igen népszerű volt a gazdagok körében.
Pannónia szintén valahol egy kicsi Róma volt, de ennek akadtak kivételes példái, mint Savaria romjai, vagy a már említett Aquincum is.
Ahhoz viszont, hogy mélyebben belemerülhessünk az aquincumi mozaikok világába, jobban meg kell ismerjük magát a tartományt, és ezen belül magát a várost is.
Pannónia egy provincia volt a Római Birodalomban, földrajzilag a mai Kelet- Ausztriát, Észak –Szlovéniát, Észak-Horvátországot, Észak-Szerbia egy részét, Bosznia-Hercegovina északi sávját és Magyarország nyugati felét (Dunántúl) foglalta magába.
Mielőtt a rómaiak birtokba vették volna a vidéket, különböző barbárnak tartott törzsek lakhelye volt Pannónia, pl. Illíreké, Pannonoké és Azaloké. A rómaiak éppen ezért is nem foglalkoztak a területtel sokáig, mondván civilizálatlan hely, nincs semmi érdemleges rajta.
Természetesen, amíg a rómaiak meg nem telepedtek, különböző harcok is folytak Pannóniában, főleg akkor, amikor i.e. 4. század körül Kelta hódítók érkeztek a területre, majd Dákok is uralkodtak rajta egy ideig.
A rómaiak számára csak a i.e. 1. században kezdett fontossá válni a terület, az egyre inkább oda központosuló kereskedelem miatt, és még a Borostyánút itt ezen keresztül ment át. S innentől kezdődik meg Római Pannónia története is.
Pannóniát fokozatosan hódították meg, első ízben Augustus uralkodása alatt, majd Traianus császár idejében, amikor Pannóniát kettéosztották Pannónia Superiorra (Felső- Pannónia) és Pannónia Inferiorra, melynek székhelye Aquincum lett.
Ez a település vált Pannóniában az egyik legjelentősebb központtá is.
Aquincum a mai Budapest, óbudai részén terült el és már az őskorban lakott volt. Nem is véletlenül lett Alsó- Pannónia székhelye, hiszen a terület fákban, élelemben, földekben gazdag volt. A város 124-ben muni cipium, majd később a colonia rangra emelkedett. Egy fejlett colonia és egy város közt igazából sosem volt nagy különbség a megnevezésen kívül, így történt ez Aquincummal is.
A kezdetben még táborvárosnak számító település, ahol több kilométerre voltak egymástól kialakítva falvak, később 194 után egyre inkább kiépült, és felvette azt a formát, amit ma már csak romokban láthatunk. Hatalmas épületeket építettek, fürdőkkel, padlófűtéses villákkal, melyeknek gyönyörű festményi és mozaikpadlói voltak. A Hajógyári szigeten pedig a helytartói palota tornyosult. A villák, ahogy a város gazdagodott is egyre szaporodtak. A helybéli jómódúak villáikat sokszor a város környéki lankás hegységek közelébe és lábához építették.
Ezek a villagazdaságok szőlőtermesztéssel és állattartással foglalkoztak és több épületet tártak fel közülük a békásmegyeri téglagyár területén, az Arany-hegyen, a Csúcs-hegyen, a Testvér-hegyi dűlőben, a Remete-hegyen illetve a Szépvölgy keleti oldalán is. A lakóházak anyagát a szomszédos hegyekből termelték ki, a vizet a helyi forrásokból gyűjtötték, illetve onnan vezették be őket a vízvezetékekbe és a fürdőkbe is.
Egy ilyen helyen bizony virágzott a művészet, így a mozaikművészet is.
Aquincumban a városiasodás kezdetén a római építészet formáit a helyi környezeti viszonyok, és a hagyomány határozta meg. Maga a településen virágzó művészet jó mutatója volt a város gazdagságának is. Hiszen sok építészeti elem s köztük az apró kő mozaikokból kirakott padlók is luxusnak számítottak és csak a gazdagok villáiban, a fürdőkben és a helytartói palotában találhatunk ilyeneket.
Az 1880 óta végzett régészeti feltárások alapján rekonstruálták, hogy a palota keleti 5 hatalmas szárnyát már a 2. században mozaikokkal borították, a geometrikus ábrákkal borított padlók, itáliai mesterekről árulkodnak, a mozaikot fehér mészkő és fekete bazalt kőkockákból rakták ki, ami kellően reprezentálta Róma előkelőségét. Míg a padló fekete fehér, addig a falak színesen festettek voltak s mindezt csak tetőzhette a legszebb bútorok látványa.
A konkrétan Aquincumban készült mozaikokról csak a 3. századtól van tudomásunk , ennek oka a Caracalla- féle határmódosítás lehetett 214-ben, amikor a hadsereg súlya mindinkább Aquincumra helyeződött ezzel is megnövelve a gazdaság fellendülését és a település gazdagodását, nem beszélve arról, hogy épp ezért mind inkább fontos befolyásos és gazdag személyek költöztek be, akiknek nem volt teher megfizetni a mozaikpadlók árát.
A helytartói palotát is ekkor újították fel, s ekkor kerültek mozaikpadlók a palota fürdőjébe is. Ezek közül is a legimpozánsabb a nyolcszögletű exedrás terem lehetet, ahol tengeri jelenet alakja rajzolódik ki középen a fürdő víznyelőjével.
Ami a mozaikból rákmaradt, az egy kardhalat ábrázol, amint egy pontyot üldöz a tenger partjafelé hajladozó nádszálak közt , vadkacsa úszik egy vízinövényekkel benőtt fatörzs fölé, alatta kagyló ,ami egy sziklára tapad , egy delfin veti magát a hullámokba, ami elöl egy aranyhal menekül.
Az egyre inkább a többszínűség felé hajló mozaikban még mindig a fekete és a fehér dominál, de a delfinnél már megjelenik egy sárga csík, akárcsak az aranyhalaknál, amelyek vörös színben játszanak. A keret minta geometrikusan ismétlődő pikkelyforma, ami kiválóan harmonizál a 2. századi mozaikokkal. Persze a palotában több helyen is feltártak mozaikot, akárcsak azt a két kerek medencét is, amit mozaikkal raktak ki, ez az első ásatásból származik. Az egyik medencét Bécsbe vitték.
Díszítésük szintén geometrikus, azonban már sokkal szabadabb és színesebb, mint a korábban készült mozaikoké, itt már színes kanyargó vízliliomokat láthatunk. Szintén mozaikpadlós volt az a három medence, amit a Folyamõr utca - Búvár utca közt feltárt hatalmas átriumos-peristyliumos épület különálló fűrdõjénél tártak fel. Ezek szintén geometrikusak, és inkább a geometria dominál, mintsem a figurális forma.
A főépület belső folyosóját is mozaikkal burkolták, ezek szintén geometrikus vörös-fehér mozaik kövekből voltak kirakva. Ezek a mozaikok viszont sokkal durvább kivitelűek, ,mint a többi, nincsenek teljesen egyenletesre csiszolva, ezáltal egyfajta mozgalmasságot kölcsönöznek a mintának, ezt nevezik „severusi barokk”-nak.
Persze nemcsak geometrikus mintájú mozaikok léteztek Aquincumban, ezeket inkább folyosók díszítésére használták. A ténylegesen művészi kivitelezésű mozaikok, inkább a fontosabb, előkelőbb helységekben jelentek meg.
Ilyen helységekben, állat, növény, sport, szabadidő és mitológiai ábrázolásokat láthatunk, Istenek történetei elevenedhetnek meg a szemünk előtt. Ilyen „isteni” ábrázolás volt a tablinum, avagy társalgószoba, nagy mozaikpadlója, ami sajnos töredékesen maradt ránk, de jól kivehető mégis belőle hogy Dyonüszosz Istent ábrázolhatta. A jelenetet medalinok, indák geometrikus formák veszik körül, a medalionokban különböző állatok, mint ló, bika gólya, szarvas, párduc figurák jelennek meg. Mindezt egy csodálatosan kidolgozott borostyán ábrázolás veszi körül.
A meggyfa utcában is hasonló jellegű épület került elő, szintén csodálatos mozaikdarabokkal, viszont itt a három egymásba nyíló folyosó beszakadt, az alatta található fűtőcsatornába, így sokkal sérültebb állapotban került elő mint a Dyonüszosz jelenet. Itt a keretmotivumok maradtak meg nagyrészt, kivéve a harmadik mezőt, ahol épen maradt a középső embléma.
Ez a jelenet Heraklész és Nessszosz a kentaur harcát ábrázolja. A mozaik azért különleges, mert a mozaik típusából ítélve egy alexandriai mozaikműhelyből kerülhetett ide, ez azért egyedülálló, mert eddig ez egész Pannóniában az egy egyetlen ismert alexandriai import darab.
Színgazdagsága egyedülálló, a hellenisztikus kort idézi, és gondosan csiszolt nagyon apró (8-9 szem /cm2) csiszolt kőlapocskákból állították össze. Ilyen apró lapocskákból egyébként egészen élethű képeket lehet alkotni. A különálló fürdőépületben is találtak mozaikot, egyik darabja egy nagyon töredékes szárnyas nőalakot ábrázol, a másik viszont egy majdnem teljesen épen maradt ökölvívókat ábrázoló jelenet, ezt az apodyteriumban, vagyis a fürdő öltözőtermében találták meg.
A két ökölvívó közül az egyik diadalmas pózban feszíti izmait, amíg a másik vérző fejjel a földre rogy.
A polgárvárosi ún. " nagy lakóház " apodyteriumát pedig birkózók mozaikjai díszítik, amit valószínűleg ugyanaz a mester készíthetett, mint az ökölvívókat. S szintén egy gazdag polgár villáját díszítette az a mozaik, ami Dirké bűnhődését ábrázolhatja.
Valószínű, hogy ugyanebben az időben burkoltatták be mozaikkal a polgárváros északi részén a 198. április 22-én felszentelt Caius Iulius Victorinus mithraeumának ( Mithras Istenség) szentélyét. A polichrom nagyméretű padlófelületből csak a geometrikus mintájú keret részletei maradtak ránk.
A mozaikművészet a háborús időszakban feneklett meg végleg, amikor is a 3. században már háborús veszély fenyegeti Aquincumot is, ekkor már nem volt sem pénz, s valószínűleg a készültség miatt igény sem a mozaikok készítésére, amiket javítgattak ugyan, de különálló alkotások már nem készültek.
A III-IV. Század a Kárpát medence keleti felében - a korai gepidák betelepedésének kérdése
Miskolci Egyetem 2007/2008. tanév/Bodnár Ágnes
(kik sírjai domborultak?)
A késő császár- és a népvándorlás kori népek mindig is komoly fejtörést okoztak a régészeknek és történészeknek, hiszen sokuk nem hagyott ránk írásos emléket életükről, kultúrájukról.
Amit tudunk róluk az sokszor ellenségeik, mint ahogy a gepidáknál is a gótok krónikájából, írásaiból derül ki.1 Viszont ez is kétséges, hiszen a korabeli „ellenségek” nem mindig a leghitelesebb oldalukról tüntették fel a velük harcban álló népeket. Sokszor írásaikból inkább a hiedelmek és a rossz hírű legendák csengenek vissza, mintsem a tényleges múlt történései.2 Persze akadnak bizonyított források, amit a régészet alá tudott támasztani. Azonban sok esetben ezek a „bizonyítékok” is hiányosak köszönhetően a sírrablóknak, és a múlt porának, ami betakarja- talán örökre, talán csak a közeljövőig a régi népek, korok hagyatékát.
Sok más nép hagyott maga után mély nyomot, hiszen kőből épült templomaik, erődjeik, írásos emlékeik hűen megőrizték régi nagyságukat. A „folyton költözködő” népek azonban nem hagytak ránk olyan mennyiségű „időt álló” emléket, ami majdnem teljes képet adhatna róluk. Ezért ezen a területen a régészetben és a történelemben egyaránt nagy a homály.
Ez a homály minden egyes mozgásban lévő népre kiterjed, köztük a keleti germánokra is.
Dolgozatomban a kora népvándorlás kori régészeti kutatás egyik problémás területét kívánom felvázolni, ami konkrétan a korai gepidák 3.- 4. századi Kárpát- medencei megtelepedésére esik. Ez a korszak méltán vitatott területet hagyott maga után, hiszen olyan lelet együttesek kerültek elő, a Kárpát- medence északkeleti feléről, amik nem tisztán germán, ill. nem tisztán korai gepida eredetű emlékek, különböző arányban keveredik bennük szarmata, keleti- germán, gót és egyéb etnikum.3
Ez a felfedezés sok kérdést vet fel a kutatókban; a vegyes leletegyüttesek alapján milyen nép volt? Ha gepida, germán, vagy szarmata akkor milyen hatás érte a vitatott településeket? Ha vegyes etnikumról van szó, akkor honnan eredeztethetőek?
Ezzel kapcsolatosan három régészeti lelőhelyre szeretném felhívni a figyelmet, amelyek alapján bemutatom és kielemzem magát a kérdéses területet. Ez a három lelőhely Tiszadob, Tiszakarád és Ártánd –temetők. Mindhárom lelőhelyen találtak gepida- általában véve germán, szarmata és a Csernyahov kultúrára utaló hatást. 4 Jelenleg, sokan a Marosszentanna- Csernyahov kultúra részeként tekintik a Tiszadob- Ártánd körként ismert lelethorizontot, amihez csatlakozott a tiszakarádi temető is.5 E- három temetőt fogom egymáshoz viszonyítani s próbálom megvizsgálni a kérdést az ártándi temetőt csak kis részben megemlítve, ugyanis nem véletlenül említik együtt ezeket a lelőhelyeket, ami azt jelenti, hogy közel azonos „problémával” van dolgunk mindhárom lelőhelyen. Dolgozatom kereteibe viszont nem férne most bele mindhárom temető részletes elemzése, s sajnos nem tudtam hozzájutni mindhárom temető sírlapjaihoz sem, ami szerintem sokkal lényegesebb adatokkal szolgálhatna a probléma megvizsgálásához, mint maga pusztán csak a leletanyag, hiszen a tájolás, a férfiak- nők- gyermekek aránya, a csontvázak pozíciója, a sír gödrök kiképzése sokkal egyértelműbbé tehetné, azt hogy valójával kikkel van dolgunk.
Munkámban igyekszek a lelőhelyek alapján esetleg egy „újabb választ” találni a kérdésekre, azonban csak akkor kaphatnánk tiszta képet az akkori helyzetről, ha pontosan ismernénk a korabeli népek temetkezési szokásait beleértve a vallást is.
Az alábbi sorokban, a teljes megoldás helyett, igyekszek inkább olyan gondolatokat felvetni, amik talán közelebb visznek a megoldáshoz, viszont nem oldják meg azt, hiszen ahhoz hogy megpróbáljam megoldani, egy sokkalta szélesebb területet kéne bejárnom, ami összefogóbb és részletesebb, mint a jelenleg tárgyalt téma. De most ezt nem tehetem meg, úgy gondolom viszont, hogy itt a vegyes etnikum népeinek kiléte megoldható és jobban valószínűsíthető, mint az ok, hogy miért lett vegyes.
A témakör körbejárásához nézzük elsőként azt, hogy kik voltak azok a jelentősebb tudósok, akik már körbejárták. A kutatástörténetem nem teljes, mivel úgy érzem érdemesebb azokat a régészeket megemlíteni, akik elsősorban a három temetőt tárták fel, hiszen a teljes kutatástörténet az valahol Csernyahovnál kezdődne és Marosszentannán keresztül a dolgozatomban tárgyalt temetőknél érne véget, és jelenleg nem ezt kívánnám írásomban részletbenyúlóan kiemelni.
1. Kutatástörténet
A temetők feltárásai több neves régészhez köthetőek, akik valóban komolyan foglalkoztak a témával;
A tiszadobi temetőt legelőször Gombás András tárta fel 1964-ben, majd Istvánovics Eszter vette át a temetőt. 1983-tól 1990ig ásta. Ő volt az, aki részletesebben foglalkozott és foglalkozik a leletek jellegével, és aki összehasonlította azokat a Marosszentanna- Csernyahov kultúrával.6
A tiszakarádi temető első kutatása viszont nem egy régész nevéhez fűződik, hanem egy helybéli lakoshoz Koncz Györgyhöz, aki megszállottja volt a népvándorlás kornak és talán lelkesebben vetette bele magát ebbe a tudományba, mint korának egyes szakemberei. A leletek egy részét a szölőalá forgatáskor vetette ki magából a föld a II. világháború előtt. Állítólag ekkor ezeket a csontdarabokat és ékszereket a helyi jegyző vette magához és megtiltotta a további kutatást. Az 50-es években viszont újból felszántották a területet, és újabb leletek kerültek felszínre, aki magához vette a leleteket nem más volt, mint Koncz György, aki ezután teljes hévvel vetette bele magát a kutatásba.
Lelkesedése a falut is maga mellé állította, erről egy 1954es újság cikk is beszámol. Koncz György próbálta felhívni a múzeumok és a kutatók figyelmét a leletekre, de nem igazán foglalkoztak vele. 1958-ban Kalicz Nándor tartott terepszemlét, de ő is csak azt állapította meg hogy a lelőhely rendben van és nincs veszélyben. Koncz György még kétszer értesítette a múzeumot, de azok nem reagáltak s a végén ő maga kezdett neki az ásatásnak, őt sírt ásott ki az általa megjelölt területen. A talált leletekből egy csontvázat, egy korongolt poharat és egy vaslándzsát vitt be a múzeumba a többit pedig visszatemette.
A kutatást innentől Kezdve Lovász Emese vette át, aki 1980 nyarán kezdte meg a feltárást és ő is adott ki erről egy részletesebb publikációt.7
Az ártándi temetőt szintén Istvánovics Eszter kutatta részletesebben M. Nepper Ibolyával és Mesterházy Károllyal közösen, publikációjukat 1996-ban jelentették meg.8
Ahhoz hogy a problémás lelőhelyek leletanyagait némileg felülvizsgálhassam, fontos hogy külön összefoglaljam a két jobban jellemző etnikum gepidák /keleti- germánok/ és a szarmaták történeti áttekintését, azért is mert a lelőhelyekkel kapcsolatban mindkettő nép jegyei erősen megtalálhatóak az anyagban.
Viszont megemlíteném azt is, hogy egyes kutatók szerint, akik Jordanes művét és más történeti forrásokat összeegyeztetve igyekeztek behatárolni a korai népek szálláshelyeit arra jutottak, hogy Dácia 291- re már a Tervingek kezében lehetett, ill. a vandálok különböző népcsoportjai már a 2. században elfoglalták a Kárpát- medence északkeleti részét. Ami azt jelenti, hogy a kérdéses temetőkben akár vandál keveredésű etnikumok is fellelhetőek.9
A keleti- germán eredetű gepida nép múltjáról csak homályos feljegyzéseink maradtak ránk. Ennek oka az, hogy a róluk szóló, valamilyen képet adó írásos emlékeket ellenségeik, a gótok és a langobárdok krónikáiban és a rómaiak forrásaiban találhatjuk meg. A gót nép egyébként közeli rokonságban állt a gepidákkal. S mint ahogy az ellenségeknél szokás –e két nép sem a legelőnyösebb oldaláról örökítette meg a gepidákat.10
A késő gót mondák szerint a gepidák neve a gót gepanta, azaz a lusta szóból következtethető. Természetesen ez az állítás inkább a népek közti ellentétre vall, mintsem a gepida népnév eredeti mivoltára. Ami valószínűbb, hogy maga a név, ahogy azt az angolszász gifdan, vagy a német geben szó is mutatja, bőkezűt, gazdagot, megajándékozottat jelenthetett egykoron. Az, hogy miből származott ez a név, mégsem tudjuk biztosan, mint ahogy azt sem, hogy honnan jöttek.11
A gót származású Jordanes püspök, aki a gótok történetét írta meg a 6. században Getica Című művének alapján a Gepidák ősi lakóhelye valahol a Vistula környékén lehetett.12 Viszont Bóna István szerint az író, annyi helyesírási hibát vétett a műben, hogy könnyen meglehet erős névtorzulással van dolgunk.13 Mindenestre eredeti szálláshelyük kiléte egy ideig biztosan homályban marad.
A gepidák a Kárpát- medence Északkeleti részébe 269 után érkeznek, Fastida királyuk vezetésével. A megjelenés pontos idejét itt is csak találgatni tudjuk. A korabeli források alapján a gepidák a Kárpát- medencét ideiglenes lakhelynek szerették volna, mégis itt ragadtak.14 Kezdetben, azért mert a kitörni készülő népet a gótok véres csatában verték meg, később pedig azért, mert fennhatóságukat sikerült kiterjeszteni az Alföldre is, ahol akkoriban a szarmaták éltek.15 A korabeli Kárpát- medence képe, tehát az alábbiak szerint alakult, mielőtt még a gepidák nem terjesztették ki a hatalmukat az Alföldre is.
A Gepida nép, mint már említettem az Északkeleti térségben foglalat helyet, ami valószínűleg a Felső- Tisza, egyesült Szamos és a Lápos völgyeit jelenthette16, a Nagyalföldön pedig a Szarmaták, akik Róma (Kárpát- medence nyugati felén volt a Birodalmuk) védelme alatt álltak, s ennek köszönhetően komoly sáncvonalat építettek (Csörsz- árok) ki az Alföldön. Ezt a sáncot a Gepidák csak a 378-as hadrianapolisi csata után tudják áttörni, mivel ez az esemény komolyan meggyengítette a római hatalmat. Persze nem csak –e két nép élt ekkor a Kárpátok övezte vidéken. Az északi részen a Kvádok, majd a Vandálok találtak maguknak szállást.17
A harmadik századra a Gepidáknak országukat a Körösig sikerült kiterjeszteniük. Idővel viszont Dél felé húzódtak a hun támadások miatt. Viszont ez sem menti meg őket attól, hogy kemény harcok árán végül megadják magukat és behódoljanak Thorismod osztrogót vazallus királynak a hunok parancsára, aki épp a gepidákkal folytatott küzdelmek során esik el az V. század elején.18
Később a győztes Hun Birodalom 424 körül a központját átteszi a Tiszántúlra, ezzel egy időre akadályozva a Gepidák terjeszkedését az Alföldre, viszont ők lesznek az egyedüli Kárpát- medencei nép, akik eredeti helyükön maradtak.19 A hun támadások alatt kerülhetett a híres szilágysomlyói gepidának mondott kincs is a föld alá.20 A többi nép a hun- gepida háborúskodások alatt elvándorolt, a szarmaták nagy része is elvándorolt a
Az a tény, hogy a gepidák mért maradhattak meg eredeti helyükön, arra következtet, hogy a Hunoknak szükségük volt rájuk.22 Erről a szükségességről Jordanes ír; „ itt volt a Gepidák megszámlálhatatlan seregeivel a nagy hírű király, Ardarik is, aki Attilához való nagy hűsége miatt ennek tanácskozásaiban is részt vett. Az éles elmével mérlegelő Attila ugyanis az összes főnökök közül őt és Valamert, az osztrogótok királyát szerette a legjobban. Mert valamer titoktartó volt, Ardarik pedig, mint mondtuk, hűsége és eszessége által emelkedett ki. Méltán is hihetett nekik akik rokonaik a vezegótok ellen készültek harcolni” 23
Ha hihetünk Jordanes írásának, akkor a gepidák komoly státuszra tettek szert a Hunok szemében, ami akár nagy hatással lehetett a későbbi terjeszkedésükre és életükre egyaránt. Természetesen a gepida történelemnek itt még nincs vége korántsem, hiszen a Gepidák nagy néppé növik ki magukat a Kárpát medencében az V. – VI. században. Megalapítják Gepidiát, Dacia központtal, egészen addig, amíg a Longobárdok le nem győzik őket, s később a Kárpát – medencében elterülő Birodalmuk végleg fel nem bomlik.24 Ennek részletezése viszont már a történelemre tartozik, annál is inkább, mert dolgozatomban kizárólag a III.- IV. századi korai Gepidákról esik szó.
3. Szarmaták története
A szarmata nép iráni eredetű népcsoport és lehetséges, hogy maga a Szarmata név is valójában egy összefoglaló nevet takar, amelyben több törzs pl. a szirákok, szarmaták, aoroszok, jazigok, roxolánok is beletartoztak.25 A Szarmata név eredete nem teljesen ismert, mondhatjuk úgy is, hogy a Gepidák név eredetéhez képest a szarmatákéról szinte semmit sem tudunk. A nép eredete is homályba vész, bár egy Fekete – tengeri felirat szerint a legendát Hérodotosz őrizte meg, aki szerint a szarmaták szkíta ifjak és amazonok házasságának „gyümölcsei”26.
Az, hogy a szarmaták eredeti Birodalma merre volt pontosan hasonlóan ismeretlen. Csak feltételezhetjük, hogy a 3. század feléig a Tanaisz (Don) mellett éltek.27 A dolgozat témájában viszont egyébként is a Kárpát – medencei beköltözésük és hatásuk lesz mérvadó, ezért tárgyalom a következőkben a Kárpát- medencei betelepedésüket.
A szarmaták mozgása már a Kre. I. század közepén megkezdődött és Strabón, a görög földrajztudós és író szerint már akkor megtelepedtek a Duna délre fekvő Trák területein és az Al- Duna szigeteken. Az, hogy a Kárpát- medencébe mikor költöztek be, a mai napig ismeretlen s csak antik források engednek következtetni arra, hogy valamikor az I. században vethették meg lábukat. Annyi viszont, bizonyos, hogy a Tisza menti területeket szállták meg28, ezt régészeti emlékekkel jól lehet rekonstruálni. A szarmaták ittléte alatt többször harcoltak, hol a Római Birodalom ellen, hol pedig vele együtt.29 Ezek az időszakok, hol békét, hol háborút eredményeztek. A 2. század végétől ismét békés időszak kezdődött, ezt jól tükrözi a szarmaták népességének hirtelen megnövekedése, ami azt jelentette, hogy a békeidőkben a néphez újabb szarmata törzsek csatlakoztak és települtek le.30 A békés időszak a 3.- 4. századra ért véget, amikor is Skandinávia és az Északi- tenger vidékéről Dél felé húzódó gótok sok néppel együtt a szarmatákat is mozgásra kényszeríthette, nem beszélve a szintén gót hatásra meginduló germánokról köztük a gepidákról. Ők végül Dacia vidékén (271-ben a Római Birodalom feladta a területet), a Kárpát- medence Keleti- Északkeleti felén telepedtek meg.31
A népmozgás hatására a szarmaták rövid időn belül idegen népek gyűrűje között találták magukat, hiszen a már említett népek mellett északon a vandálok és Quadok s keleten pedig a gótok csoportja zárta őket körül.32 Ekkor történt, hogy a szarmaták kikényszeríttették Rómától (hosszas harcok után, amiben Constantinus császártól végső vereséget szenvedtek a szarmaták királya Rausimodus is meghalt) a védelmet, aminek következménye az Alföldön végighúzódó kiépített sánc- rendszer a Csörsz- árok lett33 ( 1.-2. kép ).
Idővel viszont a szarmaták helyzete rosszabbodott, hiszen ahogy azt már a gepidák történetéről szóló részben is tárgyaltam, sikerült a gepidáknak a sáncot áttörni és ezzel megkezdődött a folyamatos előrenyomulás a részükről kiszorítva ezzel a szarmatákat. Ez a lépés és az akkoriban folyamatosan dúló hatalmi és területszerzési harcoknak köszönhetően a szarmaták nagy része elmenekült és felmorzsolódott. Viszont kis részük még az V. században is lakott a Kárpát- medencében, de lényegesen elenyésző létszámban.34
Ha hihetünk a korabeli forrásoknak és az abból kialakított eseményeknek, akkor a 3.- 4. század összességében egy igen mozgalmas időszak volt, amikor is népmozgások indultak meg s ez sokszor járt kisebb harcokkal, összecsapásokkal is. Az elemzés során ezt a tényt is figyelembe veszem.
A történelmi ismertetések, korántsem voltak részletesek, de itt is azokat a részleteket vettem figyelembe, ami segíthet a dolgozatomban tárgyalt témát kicsit kielemezni.
A továbbiakban a három temető régészeti kutatásai alapján felszínre került tárgyi, kulturális és temetkezési jellemzőit fogom ismertetni a teljesség igénye nélkül, csak a számomra lényegesnek talált jellemzőket kidomborítva és azokat összehasonlítva egymással, illetve Istvánovics Eszter kutatásai alapján belevéve a Marosszentanna- Csernyahov kultúra hasonló jellemzőit.
Ebben a fejezetben azon temetők leírásait szeretném ismertetni, amik fontos szerepet töltenek be a bevezetésben szereplő kérdéskörök tisztázására, esetleges megválaszolására.
4.1. A tiszadobi sírok
Istvánovics Eszter publikációjának alapján35
Tiszadob egy Szabolcs- Szamár- Bereg megyei település, a tárgyalt temető a település északkeleti határában helyezkedik el a környék legkiemelkedőbb pontján a Tisza egykori jobb- partján.
Itt talált későcsászárkori temetőt 1964-ben Gombás András és csapata, amit később Istvánovics Eszter is ásott. A temetőből 3 urna sír és 34 csontváz került elő, ezek fekvését több csoportra lehet osztani. -Istvánovics Eszter kettőre osztotta, de én az átláthatóság kedvéért többre osztom, amit az alábbiakban olvashatunk-
A sírok tájolásuk szerint (nem minden sírt sikerült pontosan betájolni) (rajzok a 6. képen):
D-É- i tájolású 10 sír
(8, 10, 11, 14, 16, 21, 28, 31, 34)
Dny- Ék- i tájolású 12 sír ( 2,5,6,19,25)
DK- ÉNy- i tájolású 1 sír ( 12)
A fenti sírok összességében tekinthetőek D-É tájolásúnak. Tiszakarádon szintén ilyesmi fordul elő.
Ny- K- i tájolású 5 sír (17, 22, 24, 36) - talán a kérdéses más etnikum volna?
ÉNy- Dk- i tájolású 1 db sír (33) Tiszakarádon is van precedens, amikor szintén ellentétesen temettek halottat, ez véleményem szerint összefüggésbe hozható valamely szokással:
Pl.; sok népnél sok vallásban jellemző, hogy a bűnösöket, vagy az olyanokat, akik valamiért nem kívánatosak voltak, máshogy temették, méghozzá úgy, hogy valamilyen módon nem adták meg neki a teljes végtisztességet, ezek bizonyos szinten a mai napig fennmaradtak a falusi népességnél is. De jó egyértelmű példaként felhozható az ókori civilizációkból Egyiptom, ahol a nem kívánatos halott kartusát kaparták ki szobrairól, szarkofágjáról.36
A 33.-as sír esetében egy gyermekről van szó, akit mellékletek nélkül temettek el, a sír egy másik sírra volt ráásva, méghozzá a 34. es sírra, ugyanígy találták meg a 23. felett a 24es sírt is. Ez a jelenség nem volt jellemző a szarmatákra a korszakban.
A sírok formája is különböző Istvánovics Eszter tanulmányában jól kivehető hogy az u. n teknős gödör37 és a benne található agyagmáz38, csak a Ny-K- i tájolású síroknál fordul elő, nem koporsós sírokról van szó. Ezek a sírtípusok is bizonyíthatják, hogy maga a temető vegyes etnikumú. Agyagmáz, pontosabban az agyaggal kitapasztott sírok a germánoknál is előfordultak.(Gepidák tört. És régészeti emlékei NET)
A Ny-K- i tájolású sírok melléklet nélküliek (kerámia, üveg, fegyver, kés, érem) csak a viselethez39 tartozó tárgyak kerültek elő, azok is elég szegényes mennyiségben. Tény viszont, hogy a sírok nagy része rabolt sajnos.
Többségük Dny- Ék és D-É–i tájolású, ez a sírok 67,6 % át jelenti. Ez a tájolás jellemző a szarmata sírokra. A Ny- K i tájolás is megfigyelhető náluk, de az sokkal ritkábban.
Ez az orientáció Pannónia Provincia területén a 4. század közepén jelenik meg és válik később uralkodóvá. Tehát az eltérő tájolás ennek is lehet a következménye, de ezt az elképzelést későbbiekben kívánom kifejteni.
Maguk a sírgödrök is eltérő formájúak, de sok sír épp a kiraboltsága miatt nem elemezhető a sírforma szempontjából sem, a sírok közti különbségek mégis jól kivehetőek.
A Ny- K i tájolású sírok hosszú, és keskeny alakúak, míg a Dny - Ék és a D-É i sírok nagyobbak és szélesek. Itt szeretném megjegyezni, hogy a széles sírok sokszor valószínűleg a mellékletek miatt kellettek, akár az is lehetséges, hogy a keskeny sírokban kevesebb volt a melléklet, ami szintén rámutathat, hogy a két típus vagy korban, vagy szokásban esetleg etnikumban elkülönült valamilyen szinten. Viszont a széles sírok jellemzőek a germánokra is. 40
Mivel a sírok nagy részét kirabolták ezért, kevés a pontos információ, de Istvánovics Eszter kiásott két olyan sírt, ami megítélése szerint biztosan nem rabolt, ezek a 34. és a 35. sírok, viszont ezek sem büszkélkednek gazdag lelettel.
Azonban nemcsak ezek a különbségek figyelhetőek meg, fontos kitérni arra az 5 sírra, ami koporsós temetkezésre utal. A 14. és a 23. -as sírokban találtak két végén behajlított kisméretű vas koporsókapcsokat. Ehhez hasonló darabokat még Gombás András talált a helyszínen szórvány leletként (feldúlt sír v.sz.). Hasonló kapcsok elég gyakoriak a késő szarmata alföldi anyagokban. Ezek tájolása D-É-i és a DNy –Ék- i tájolású csoporthoz tartozott. A koporsók elég nagyméretűek lehettek, lefelé szűkültek, felül kb. 80cm, alul kb. 60cm re szűkült. Edénymellékleteket a koporsókban helyezték el. (18. és 34.- es sír, ezekben fehér porszerű anyag, ami valószínű textilmaradvány, ebbe burkolhatták a halottat). A csontvázak helyzete is szintén különböző, több változat fordult elő, ezt főleg Gombás András feljegyzései alapján tudjuk.
A pozíció változatok a következők:
1. nyújtott testhelyzet, nyújtott lábak, nyújtott végtagok (a sírok többségénél) (5, 6, 8, 11, 14, 19, 33, 34, 35)
2. bal kéz a medencén (25, 28, 31)
A fent említett sírok D-É i tájolásúak, egy Ny-K –i fekvésű sírnál pedig a lábak keresztezték egymást.
A szteppei szarmatáknál előfordul, hogy a kezet szintén a medencénél találták meg és késő szarmata korszakban találtak olyan sírt, amiben a váz keresztbe tett lábakkal feküdt.41 Talán a kéztartásnak jelentése van, vagy pozíciót kíván mutatni?
Olyan csontvázat viszont még csak nagyon ritkán találtak- eddig- ahol a kezek a vállhoz lennének hajlítva. A keresztbetett láb is előfordul, de ez is elég ritka. Véleményem szerint a vallással hozható összefüggésbe érdemes lenne megvizsgálni más népek, kultúrák temetkezési szokásait, ahol fellelhető a testhelyzettel kapcsolatos szokás.
A sírokban talált tárgyak nagy részének csak hűlt helyét találták a régészek, hiszen a temető kirablása legalább 80% -os volt. Azért annyi lelet, akadt, ami alapján jól kimutatható ebben a tárgykörben is a differenciálódás;
Régészet..\01.jpg Eszter csoportosítása alapján munkámban is megtartom a két csoportba osztást:
Mellékletek (ide kerülnek a halott mellé, rítus céljából helyezett tárgyak PL. : kerámia, kés… stb.)
A mellékletek a Ny- K-i tájolású sírokból hiányoznak, persze sokat közre játszhatott a rablás is.
Az É-D i irányú sírokban a leggyakoribb melléklet az edény és a kés, koporsós síroknál ezeket a koporsóban helyezték el (19, 34 -es sír) Összességében 9 kerámiát találtak: ebből 2 római üvegpohár, és az agyag kerámiák közül 6 korongolt, 3 kézzel készített. Ezeket, a leleteket a láb mellett találták általában, viszont a 10 -es sír edénye a koponya felett helyezkedett el.
A kések nemtől függetlenül fordultak elő, jobb és baloldalon is egyaránt. Római ezüst dénárokat is találtak 6 sírban, olyan sírokban, ahol kés is volt. Ebből arra lehet következtetni, hogy azt a tarsolyt, amiben a pénz volt a késsel együtt az övre erősítve helyezték el, a tarsolyok nem tartalmaztak „pásztorkézségeket” (pl: csiholókő), ami elég jellemző volna a korszakra.
Fegyvereket összesen két sírban, két férfi mellett találtak a 1. és a 34es sírban. Az 1es sír olyannyira bolygatott volt, hogy nem lehet kielemezni, a 34es sírt pedig megrongálták: a pajzs deformálva, a kard kettétörve hevert a sírban. Valószínűleg a kardot a koporsóba tették a halott mellé, a pajzsot pedig annak tetejére állíthatták. Egyéb, a mindennapi élethez kapcsolódó melléklet volt még a csont tűtartó, amit a 11 és 28as sírokban találtak meg, pontos helye viszont nem ismert. Talán ezt is az övre akasztva hordták?
Az ékszerek kerültek elő a legmegrongáltabb és legcsekélyebb számban, hiszen a sírrablók ezeket, a tárgyakat emelték ki inkább, de azért a megmaradtak alapján is némileg lehetséges a temető anyagának rekonstrukciója.
A legtöbb ékszer mellékletet ( fibulák, gyűrűk, karperecek, csat, gyöngy, csüngő, fülbevaló) a 11. és a 18.as sírokban találtak, összességében ezekben a sírokban volt a legtöbb melléklet is. A 11es női sírban kés, fibula, gyöngy, 2 gyűrű. Csüngő, a 18 szintén női sírban pedig szintén találtak kést, 3 fibulát, gyöngyöt, 1 gyűrűt, 2 csüngőt és két fülbevalót is.
Konkrétabban jelenleg egy leletről tudok írni, egy ezüst fibuláról a 11. es sírból.
A félkorongos ezüstfibula leírását, magam próbálom preferálni: a félkorongos fejű fibula- rajz alapján- lemezes testű, a félkör alakú fejet középen egy, két oldalt két, két ezüstgomb díszíti, a kengyel tetőszerűen gerincelt, ívelt. A fibula lába- bár sérült, jól kivehetően rombusz alakú, kissé nyújtottabb rombusszal, mint pl. a tiszakarádi temetőből előkerült ezüst fibula.42
Ilyen lemezes fibulák a 4. század végén terjedtek el a gepida és a gót viseletben közel egy időben.43 Ez két dolgot jelenthet, vagy kereskedelemből származik a fibula, vagyis a gepidákkal kereskedtek, vagy germán jelleg is található volt a közösségben. Mindkét eset lehetséges, mivel ebben a leletegyüttesben megtalálhatóak a gepidákra jellemző leletek is és találtak két olyan sírt (35 és 36), amiből megállapították, hogy a gödör agyaggal volt kitapasztva valószínűleg. A két Ny-K i tájolású sír azért is lényeges, mert a gepidák is alkalmazták, bár náluk az 5. századig nem volt egységes tájolási rendszer a Felső Tisza vidékén sem. Viszont jellemző volt rájuk is a koporsós temetkezés44, erre utal a Ny- K i tájolás és az ezekben sírokban meglelt koporsóra utaló nyomok(14 ,18, 19, és 23,.33, 34) A sírok többségében viszont egyáltalán nem, vagy csak csekély mennyiségű leletanyag- köztük csupán egy-két db. ékszer került felszínre.
Az ékszerek pontos tárgyalására nemcsak azért nem térnék ki, mert jelenleg –még- nem áll rendelkezésemre ebből részletesebb leírás, hanem azért sem, mert véleményem szerint az ékszerek kérdése sokszor inkább a kereskedelemhez kötött, s ebből szerintem néha nehezebb megállapítani egy adott közösség etnikumát, mint a temetkezési szokásokból. A temető szorosan összefügg a vallási élettel, az pedig egy olyan – legalább közösségileg- egységes dolognak kell legyen, ami segíthet a meghatározásban, ezért gondolom úgy, hogy aprólékosabban a sírok tájolásával és a fekvési pozíciókkal érdemesebb foglalkozni, ezáltal egy lehetséges megoldást felkínálni.
De semmilyen elmélet nem zárható ki, az is nagyon elgondolkodtató, hogy nagyon sok a hasonlóság a Csernyahov kultúrával. Én személy szerint magát a Csernyahov kultúra jellemzőit vizsgálnám felül és hasonlítanám össze, viszont jelen esetben kevés ehhez a rendelkezésre álló adatom, mégis azért némileg össze tudom őket vetni, abból a kevés anyagból, amit találtam. A temetővel kapcsolatban említhetném még a három darab urnát, amit találtak, ez birituális temetkezésre vall, viszont ez csupán annyit jelent, hogy a csontvázas temetkezések mellett hamvasztottak is Az urnák technikailag biztosan beletartoznak a temetői képbe.
4.1. A tiszakarádi temető
Lovász Emese publikációja alapján45
A temető egy kis Bodrogközi falu tiszakarád határánál fekszik a Tiszacsermely felöli részen, az inasa nevezetű határrészen, a
Maga a temető egy homokos dombháton fekszik, amit egy holtág ölel körül. A temető teljes feltárását Lovász Emese vezette 1980-tól, 50 germán jellegű sírt talált meg.
A domb magasabb részein lévő sírokat, akárcsak Tiszadobon itt is megbolygatta a szántás. A sírok elhelyezkedése D- É i tájolású, kivéve a 24es sír, ami pont az ellentétje, fordított tájolású (É-D). Mellette is voltak leletek, amik beillettek a temető összképébe. Azt gondolom erről, hogy akárcsak a 33.as sírnál46.- valószínű ez valamiféle hiedelem, szokás lehetett. Az antropológiai jegyek alapján 23 férfi, 7 nő és 6 gyermek nyughelyét találták meg, 13 sír identitása bizonytalan.
Lovász Emese feltételezése szerint a temető legkorábbi része az É-K i rész, ahol viszont K-Nyugati irányú sírsorokat véltek felfedezni. Mivel itt is sok sír kiraboltak, ezért kevés lelet maradt meg, ahhoz képest, ami eredetileg volt, viszont a megmaradtakból a régészek arra következtettek, hogy egy fegyveres kis közösség nyughelyét tárták fel. Az edényeket nem vitték el a rablók, ezek anyaga és típusa segíthet a meghatározásban; többségük korongolt, de van korongolást utánzó kézzel formált is, gömbölyű, különböző szürke árnyalatos edények ezek. Két edényt a törésnél és az égetésnél keletkezett repedések mentén egy zsineggel vagy bőrdarabbal átfűztek, hogy, megerősítsék azt, ez a császárkori edényeknél nem ritka, nagy mennyiségben találtak ilyet, azt Alföldön. Találtak egy törött függőleges kannelírozással47 díszített edényt is, a temető korábbinak vélt területéről. Ez a díszítés jellemző a 4. századtól a Csernyahov kultúrára s a vele rokon magyar alföldi kerámiákon.
A temetőben fegyverek is előkerültek, a két vas pajzsdudor a hozzá tartozó jellegzetes germán pajzsfogókkal együtt egy –egy feldúlt sírban találták meg ezeket. Az egyik pajzsdudor majdnem pontos mása az újhartyáni ásatásokon került elő, Bóna István kutatása által 1961 ben .A pajzsdudor kúpját 16 hornyolat díszíti az újhartyáni 21el szemben. A 35ös sírban megtalált pajzsdudor mellet, előkerült szórványként egy lándzsahegy is. A másik pajzsdudort a 49.es sírban találták meg, szintén egy lándzsa társaságában, ami feltűnően nagyméretű volt, akárcsak a pajzs pajzsfogója (ez talán a tulajdonos alkati jellemzőire enged következtetni?).
A többi férfi sírban találtak még lándzsákat, és különböző elrozsdállt vasakat is, ami lehetséges, hogy egykoron pajzsfogók voltak. Ezzel kapcsolatban szeretném hozzáfűzni azt az észrevételemet, hogy a tiszadobi temetőkben is találtak „vasakat” ezeket nem tudták azonosítani, de lehetséges talán, hogy valójában azok is elrozsdállt fegyver darabok voltak. A sírlapon megnéztem a különbségeket és észrevettem, hogy a feltüntetett síroknál, a beazonosított sírok többségében ahol találtak vasat, azok férfi sírok voltak, 5 esetben férfi sírok, és egy esetben női sír a beazonosítottakból. Ha belevesszük a beazonosítatlan sírokat, akkor összesen 10 esetben találtunk ilyen sírokat, belevéve azt, hogy a feltárt 34 sírból 12 esetben az edényen kívül semmilyen leletet nem találtak meg, az edényeken kívül sok esetben még kerámia sem volt. S ha nem számoljuk bele a 12 „üresnek „mondható sírt, akkor azt kapjuk, hogy a fennmaradó 22 sírból, ahogy említettem 10 sírban találtak ilyen vasakat, és ebből 50% férfi, a másik öt pedig a beazonosítatlan sírok (!).
Ez alapján akár az is feltételezhető, hogy –hasonlóan a tiszakarádi átások alapján meghatározott közösséghez, akár itt is egy hasonló jellegű fegyveres közösség nyugodhatott, ha a beazonosítatlan csontvázakat férfinak vehetjük. Ehhez viszont részletesebb kutatást kellene alkalmazni. Érdemesebb lenne jobban megvizsgálni, hiszen sok esetben olyan sírokból kerültek elő ezek a vasak, amiknek nemét nem határozták meg, mert valószínű annyira megrongáltak voltak a sírok. De térjünk vissza a tiszakarádon talált leletekre;
A tiszakarádi temetők ékszerei a női sírok főleg gyöngyöket rejtettek magukban, amik igen változatos színűek és formájúak (üveggyöngyök, hasábos, csiszolt karneol és berakásos pasztagyöngyök) Ezek alapján sok esetben sikerült a díszes női viseletet rekonstruálni. Ezek mellett találtak még bokafüzért kalcedonból és hegyikristály és borostyán gyöngyöket is, amik valószínűleg felvarrt gyöngyök lehettek. Természetesen találtak fibulákat is, amelyek a népvándorlás kori népek jellegzetes darabjai, például az itt megtalált lemezes ezüst fibula, ami tipológiai hasonlóságokat mutat a Tiszadobi fentebb tárgyalt fibulával( 4. kép), itt azonban egyetlen fibulagomb található középen, amíg a tiszadobin gyakorlatilag körben a félkörív mentén vannak gombok.48 Ez a fibula szintén rombusz alakú lábbal rendelkezik, viszont a rombusz itt tömzsibb és lekerekített.
A régésznő párhuzamként a marosszentannai fibulákat említi meg. Szintén marosszentannai (36. sír) párhuzam figyelhető meg a megtalált ezüstszegecses bronzcsaton, ami valószínűleg a tarsoly csatja lehetett. Erre a korszakra ugyancsak jellemzőek voltak a csontfésűk, amiből egyetlen egy darabot találtak itt, az is egyszerű díszítetlen púpos hátú csontfésű volt. Ez szintén gepida jellemző.49 Tiszadobon nem találtak egyetlen fésűt sem.
Visszatérve a leletekre Lovász Emese nem csak az imént felsorolt leletekben talált párhuzamokat a Marosszentannaival, hanem pl. egy négyzet alakú hurkos fülű ezüstmedalion párhuzamát is megtalálta a Csernyahovnak mondott lelőhelyen. A temetőben többek között torzított koponyájú csontvázakat is találtak, de ezt nem részletezem, és nem kívánok párhuzamot keresni, hiszen ez a szokás elég sokrétűen elterjedt a korabeli időkben.
Jelen esetben, csak azokat a lelet anyagokat említettem itt is, amit fontosnak találok, ahhoz, hogy valamilyen álláspontra juthassak a kérdéses területekkel kapcsolatban.
Lovász Emese publikációjában a temető germán temetőként szerepel, Istvánovics Eszter viszont összevetve a tiszadobival sok hasonlóságot talált a kettő közt.50
4.3. Röviden az ártándi temetőről
In. Gyulai katalógusok 7.51
Szeretném még megemlíteni a harmadik lelőhelyet is az ártándi temetőt, amiről már jóval szólnék, mint az előző kettőről, hiszen a részletes leírás szükségtelen, mivel mind három esetben majdnem azonos képet kapunk, ami azt jelenti, hogy valószínűleg mindhárom etnikum erősen kevert volt, és valamilyen együttélés jöhet szóba.
A Hajdú- Bihari megyében tálható község két Dombján találtak germánnak meghatározott temetőt a Kis- és Nagy farkas dombon. Területileg a hely a Bihari –síkságon fekszik, a temetők, mint a másik kettőnél dombságon fekszenek. Sok és sokféle leletet találtak meg, köztük gyöngyöket, melyeknek különféle anyaguk volt (paszta, üveggyöngyök, a legkülönfélébb formákban, ami csavart, hasábolt, sokszínű gyöngyöket jelent), keramikák ( fekete színű, füles, simított hasú-murgai52 típusú, cikk cakk vonallal díszített korsó, téglaszínű gömbölyded, vékonyfalú csuprok, és talpas edények) viseleti tárgyaknál pedig állatfejes bronz csat, szegecsek, fibulák voltak jellemzőek. A temetőt itt is, ahogy már volt róla szó a Marosszentannai- Csernyahov kultúrához hasonlítják.
Végül szeretnék szót ejteni Istvánovics Eszter összehasonlításáról a Marosszentannai- Csernyahov kultúra és a tiszadobi temetővel kapcsolatban.53
A marosszentannai –Csernyahov kultúra óriási lelethorizontot tesz ki, mintegy 3000 telep és több mint 300 temető áll a kutatók rendelkezésére. A kultúra a 2. század végén és a 3. század elején az Alsó- Középső Dnyeszter vidékén kezdődött kialakulni, a kultúra egészen az 5. század végéig mutatható ki.(7. kép) Azok a kutatók, akik az ebbe a körbe tartozó lelőhelyek vizsgálták jobban kitértek a hasonlóságokra és kevésbé a különbségekre, Istvánovics Eszter viszont jól figyelembe vette a különbségeket is. Ez a megfigyelés szerintem sokat jelenthet. Nézzük tehát a hasonlóságokat;
Hasonlóságok:
- Összességében a rítus és a leltek hasonlóságot mutatnak a kultúrával
- ebben a kultúrában is megfigyeltek egymásra temetést, bár én úgy gondolom, hogy ez nem lehet nagyon mérvadó, hiszen nem tudhatjuk, hogy ezek a viszonylag ritkának számító esetek miért következtek be. Sok oka lehet ennek, többek között maga a temető adottságai, de nem zárható ki a véletlen esete is, ha számba vesszük, hogy egy gondozatlan sír gyakorlatilag rövid időn belül szó szerint „egyenlővé válhat” a földdel.
- A marosszentannai- Csernyahov kultúrában is elég különböző tájolású sírokra bukkanhatunk (D- É, Ny-K, É-Déli tájolásúak), de legjellemzőbb mégis az É-D i orientáció.
- A kultúra sírjait ugyancsak kirabolták még abban a korszakban, hiszen tudatos ráásásokat vehetünk észre. Ez Istvánovics Eszter szerint arra enged következtetni, hogy a korszakban kialakulhatott egy előkelő tehetősebb réteg.
- A sírok itt is sokszor melléklet nélküliek
- Akárcsak Tiszadobon itt is a Ny-K i tájolású sírok gödre kisebb, mint a gazdagabb mellékletekkel rendelkező É-délieké. Ez, akár szimplán azt is jelenthetné, hogy a gazdag mellékleteknek pontosan a praktikusság és helyszükség miatt kellett nagyobb gödör nem beszélve arról, ami általánosan minden kultúrában jellemző, hogy a gazdagabb, magasabb státusú egyéneknek mindenből tágas és kényelmes jár. Így a sírokból is.
- Az ovális vájatú sírokat a Csernyahov kultúrában is felfedezhetőek, és ott a szarmata rítussal hozzák kapcsolatba, a jelenlétük a Fekete- tenger környékén sűrűsödik.
- Tiszadobon találtak olyan csont tűtartót, ami marosszentannai- Csernyahov kultúrára jellemző
- A tiszadobi temető és a kultúra esetében is birituális temetkezésről beszélhetünk
- Az urnás sírok maradványai több vonásban egyeznek a Marosszentannaival
Különbségek:
-Tiszadobon elég jellemző a koporsós temetkezés, a kultúráról ezt nem mondhatjuk így el, csak nagyon ritkán voltak erre utaló nyomok. – de ez talán a már említett alföldi szarmaták hatása lehet, ahol jellemző volt ez a szokás54 Ugyanakkor a germánokra is jellemzőnek mondható, viszont maga a koporsó kapcsok formája alföldi- szarmata eredetre utal.
- Halottaikat nyújtott karokkal és lábakkal helyezték nyugalomra, ettől eltérő eset sokkalta kevesebb, mint a tiszadobi temetőben, ahol jellemző ez a testhelyzet, viszont több esetben vannak ettől eltérőek is 55.
Végül szeretném megjegyezni azt a tényt, hogy a tiszadobi és a tiszakarádi temetőkben a férfi sírok a temető déli részén foglaltak helyet 56, ami azt jelenti meglátásom szerint, hogy a temetkezési szokások meghatároztak egyfajta temetési rendet. Ennek figyelembevétele segítene kikövetkeztetni a temetkezési szokásukat.
5. Kutatásom eredménye
Dolgozatom írása közben több dolog is felkeltette az érdeklődésemet a lelőhelyekkel és általában véve magával a Csernyahov kultúrával kapcsolatban. Megnéztem térképen a három temető és a Marosszentannai- Csernyahov kultúra helyét és furcsálltam azt, hogy meglehetősen távol találhatóak egymástól ezek a lelőhelyek.
Ezt természetesnek lehet venni Marosszentanna esetében, viszont a tiszamenti települések sincsenek olyan közelségben egymáshoz, hogy azt mondhatnánk, ezek biztosan összetartoznak. Persze lehetséges, hogy összetartoznak.
Dolgozatom elején említettem hogy nem megoldani kívánom ezt a „rejtélyt”, hiszen nem én vagyok az, aki több éven keresztül ezt a témát vizsgálta. Arra szeretnék kitéri inkább, hogy személy szerint bennem milyen gondolatokat vetett fel ez a téma:
Mint ahogy írtam szokatlanul távolinak találtam a Felső- Tisza vidékét Csernyahovtól és egyáltalán a behatárolt csernyahovi elterjedés határait a három általam említett lelőhelytől, ráadásul úgy, hogy a két terület közti részen nem említettek hasonló lelőhelyeket, de lehetséges, hogy az én megfigyeléseim voltak pontatlanok.
Az is lehetséges, sőt valószínű, hogy sok a még fel nem tárt lelőhely ebben a „kategóriában”. Valójában, ami inkább elkezdett foglalkoztatni, az nem is az etnikai összetétel. Hiszen tudvalévő, hogy nemcsak szarmata, gepida, gót, hanem vandál jegyeket is vélnek felfedezni. Ráadásul, ahogy Istvánovics Eszter is közölte, a lelőhelyek közti különbségekre nem tértek ki. Szerintem ez fontos pont lenne, hiszen ebből lehetne kikeresni egy olyan fő „érvonalat” ami segíthetne a meghatározásban. Tény hogy a leletösszetétel változó, van ahol a szarmata jellegű leletek, és nyomok vannak többségben (Tiszadob), van ahol a germán nyomok dominálnak (Tiszakarád).57
Ennek többféle oka is lehet. Azt gondolom, hogy ahhoz hogy valamelyest a régészet előrehaladhasson ebben a kérdésben, mindenféleképpen előre helyezném a temetkezési szokásokat; a tájolást, a gödrök formáját..stb. Méghozzá azért, mert a vallás nagyon nehezen változik meg minden etnikumnál, főleg a temetés. Egy ékszert meglehet vásárolni, és divatként elterjedhet egy adott változat, de a temetés az egy olyan dolog, ami szorosan összefügg a hiedelmekkel és a kultusszal, és ez mind az adott nép egyedi sajátossága.
Érdemes lenne szorosabban bevonni az etnográfiát ebbe a kérdésbe, hiszen léteznek a mai napig olyan szokások, amik sokkalta korábbra nyúlnak vissza, mint azt gondolnánk.58 Gondolok itt a sírok pozíciójára, pontosabban arra, hogy miért temették egyes halottjaikat eltérő pozícióba, és néha eltérő tájolásban. Ezek alapján én is azt állítom, hogy valóban vegyes etnikumú közösségekről van szó.
Viszont az etnikai keveredés egy olyan gondolatot is felvetett bennem, hogy esetleg nem külön kultúráról van szó, mint Marosszentanna- Csernyahov kultúra, hanem egy kényszeres „összeköltözésről” ami azért történt meg, mert épp egy adott csata elől menekültek a korábban a „háborús” helyen lakók, s a zavargások végeztével megmaradtak egy közösségben, vagy épp a zavargások tartottak több ideig. Esetleg épp a népvándorlás „bolygatta” össze ezeket az etnikumokat egy közösséggé, egymástól teljesen függetlenül, vagy esetleg más oka volt.
Érdemes lenne számba venni ezzel kapcsolatban az akkor lezajlott csatákat és megpróbálni lokalizálni azokat, bár tudom hogy erre kevés forrás áll rendelkezésre. Azért kellene gondolnunk erre is, mert a leletanyag egyrészt temetőnként változó arányban tartalmaz germán, szarmata és egyéb eredetű jellemvonásokat, ugyanakkor, –főleg a tiszadobi sírok esetében - látványosan két különböző temetési rítus található. Nem beszélve arról, hogy a leletek szegényesek. Ez a feltevés természetesen sem nem bizonyítható, de akár cáfolatlan is lehet, hiszen a sírok nagy része rabolt és megrongált, a temetők nagy részét megbolygatták, ráadásul a hozzá tartozó település még nem került elő tudomásom szerint.
Pontosabb képet, mindenféleképpen akkor lehetne adni, ha a szántás által megbolygatott sírokból is összeszednék a szórvány leleteket, és részletesebben feltérképeznék a tárgyalt temetők területét, ebből lehetne következtetni, hogy mekkora közösséggel van dolgunk.
Fontos lenne a lelőhelyek részletesebb természetföldrajzi feltérképezése is, mert kimutathatná, hogy a táj jellege mit nyújthatott az ott élő közösségnek; földművelést, kereskedelmet esetleg védelmet, vagy mindhármat?
Aztán a kutatásokkal kapcsolatban bátorkodnám kijelenteni, hogy ilyen esetekben néha még a pszichológia és szociológia bevonása sem lehetne hátrány, ugyanis sokat megtudhatnánk az emberi gondolkodásról, arról, hogy maga az ember hogy viszonyul és hogy viszonyult a vallásához, mennyire volt benne ez erős, és milyen hatásokkal bírt ez a környezetére, a mindennapi életére? Vagy akár hogy viszonyult két különböző hittel bíró egyén egymáshoz? Vagy milyen sajátosságokkal bírhat két különböző etnikumú embercsoport együttélése? Ezekre a kérdésekre nem mindig ad pontos információt egy kibontott sír, viszont ha egy témát több tudományág közösen vizsgál, talán teljesebb képet kaphatnánk a múlt embereiről.
6. Összefoglalás
A dolgozatomban említett három temető különböző arányban tartalmaz eltérő etnikumra utaló leletanyagot, de mérvadóbb a különböző tájolással rendelkező sírok és maga a régészetileg feltárható rítus. A három lelőhelyet sokan a Csernyahov- Marosszentanna kultúrához kapcsolják, ami véleményem szerint közel sem lehet 100% ig biztos.
Az én elképzelésem szerint az is előfordulhat, hogy csupán egy „kényszerű” etnikai együttélésről van szó, az egész „kultúra” esetében, amit – ha ez így volna- túlzás lenne kultúra néven emlegetni. Az is könnyen előfordulhat, hogy ezek a vegyes „összeköltözések” egymástól függetlenek.
Talán a népvándorlás, talán a belharcok következtében menekülő közösségek által össze több etnikumból és maga az élet kényszeríthette őket egy tovább élésre, egy olyan helyen ahová már nem ért el a csaták zaja.
Számomra érdekes a makacs ragaszkodás a temetkezési szokásokhoz és az egyedi leletanyagokhoz, amik arra is utalhatnak, hogy az adott etnikumok nem sokáig éltek egymás mellett. Méghozzá azért, mert ha egy nép együtt él egy kis közösségben, annak előbb utóbb sőt sokszor rövid időn belül asszimilációs hatása lesz, pontosabban egy két generáció után már eldől, hogy melyik etnikum válik dominánssá, és ezáltal könnyen kiveszik a közösségből az egyik fél által hozott szokás jó része. Épp ezért kéne bevonni a pszichológiát, az etnográfiát és természetesen az antropológiát is sokkalta nagyobb erővel, mint eddig, főleg egy ilyen jellegű témába.
A dolgozatom során kihagytam azt a mai állítást, miszerint erősen germán hatás alatt álló szarmata közösségekről, van szó.59 S a mai állás szerint ez jelenleg csak a tiszakarádi temetőnél található meg. Tiszadobot, jelenleg szintén szarmatának tartják60, és ha ezt kizárjuk, akkor gyakorlatilag csak egyetlen lelőhelyet ismerhetünk, ami germán –szarmata.
Úgy érzem, hogy ezt a kérdést miszerint germán hatás alatt állóan, vagy kultúrához köthetően alakult- e ki, valójában csak akkor tudnánk valamelyest pontosítani, ha épp az északkeleti részen találnánk több települést, vagy temetőt.
Ahhoz viszont sokat kell még ásni, s amíg nem áll az északkeleti régióról rendelkezésünkre valóban egy területileg is átfogóbb lelethorizont, addig maradnak a találgatások, és elméletek, ami persze nem csak ezen a területen van így. A múltat már visszahozni nem lehet, hacsak nem találnak fel valami időgépet, de addig nem marad más, mint a megmaradt csontok, tárgyak, írott anyagok és az ember képzelete. Addig, muszáj „ennyivel” beérnünk.
Jegyzetek
[1]BÓNA-CSEH-NAGY-TOMKA-TÓTH 1993. 52.
[2]BÓNA-CSEH-NAGY-TOMKA-TÓTH 1993. 52.
3 HAVASSY 1999. 20
4 HAVASSY 1999. 20
5 ISTVÁNOVICS 1991. 32
6 ISTVÁNOVICS 1991. 41
7 LOVÁSZ 1986
8 Az Ártándra vonatkozó adatok a Gyulai katalógusok 7. ben találhatóak, főleg a leletanyagból van publikálva- megtalálható a Gyulai katalógusok 7 képjegyzékében
9 HAVASSY 1999. 17
10 BÓNA-CSEH-NAGY-TOMKA-TÓTH 1993. 52
11 BÓNA-CSEH-NAGY-TOMKA-TÓTH 1993. 52
12 KIS-LABÁDI-VÖRÖS 2000. 4.1 (cd változat)
13 BÓNA 2003
14 BÓNA-CSEH-NAGY-TOMKA-TÓTH 1993. 52
15 BÓNA-CSEH-NAGY-TOMKA-TÓTH 1993. 53
16 BÓNA-CSEH-NAGY-TOMKA-TÓTH 1993. 53
17 GYÖRFFY-HANÁK-MAKKAI-MÓCSY „kerekasztal beszélgetés”
Kempelen Farkas Digitális Tankönyvtár
18 BÓNA-CSEH-NAGY-TOMKA-TÓTH 1993. 56
19 HAVASSY 1999. 20
20 KÖPECZI-MAKKAI-MÓCSY-SZÁSZ-BARTA 1986 I./II. 3.
21 Ö. KOVÁCS- SZAKÁL 2002
22 HAVASSY 1999. 20-21
23 HAVASSY 1999. 21
24 HAVASSY 1999. 24
25 KIS-LABÁDI-VÖRÖS 2000. 3.1 (cd változat)
26 KIS-LABÁDI-VÖRÖS 2000. 3.1 (cd változat)
27 KIS-LABÁDI-VÖRÖS 2000. 3.1 (cd változat)
28 KIS-LABÁDI-VÖRÖS 2000. 3.1 (cd változat)
29 KIS-LABÁDI-VÖRÖS 2000. 3.1 (cd változat)
30 KIS-LABÁDI-VÖRÖS 2000. 3.1 (cd változat)
31 HAVASSY 1999. 17
32 GYÖRFFY-HANÁK-MAKKAI-MÓCSY „kerekasztal beszélgetés”
Kempelen Farkas Digitális Tankönyvtár
33 KIS-LABÁDI-VÖRÖS 2000. 3.1 (cd változat)
34 Lásd a 4. oldalon
35 ISTVÁNOVICS 1991
36 PAUL JONHSON – az ősi Egyiptom civilizációja 199-200
39 ez alatt fibulákat, gyöngyöket, övvereteket, csatokat stb. kell érteni
40 BÓNA-CSEH-NAGY-TOMKA-TÓTH 1993. 61
41 ISTVÁNOVICS 1991. 37
42 LOVÁSZ 1986. 12
43 BÓNA-CSEH-NAGY-TOMKA-TÓTH 1993. 71
44 BÓNA-CSEH-NAGY-TOMKA-TÓTH 1993. 61
45 LOVÁSZ 1981es publikációja alapján
46 ISTVÁNOVICS 1991. 32
47 függőleges nyomott „csíkozás”
48 ISTVÁNOVICS 1991. 49
49 BÓNA-CSEH-NAGY-TOMKA-TÓTH 1993. 75-76
50 ISTVÁNOVICS 1991.
51 Az Ártándra vonatkozó adatok a Gyulai katalógusok 7. ben találhatóak, főleg a leletanyagból van publikálva- megtalálható a Gyulai katalógusok 7. képjegyzékében
52 „perem alatti párnatagból induló fülű, besímított díszű” edények - BÓNA-CSEH-NAGY-TOMKA-TÓTH 1993.
53 ISTVÁNOVICS 1991. 41
54 KIS-LABÁDI-VÖRÖS 2000. 3.1 (cd változat)
55 Lásd a 8. oldalon
56 ISTVÁNOVICS 1991. 36
57 ISTVÁNOVICS
58 KISZELY 1969 71. kép 336. oldal után- ma is csinálnak koponya torzításokat
59 ISTVÁNOVICS Eszter írása az OTKA- hoz ebből a II. fejezet
60 VISY-NAGY 2003. IX. 2
- HAVASSY = Havassy Péter szerk.; A gepidák (kora középkori germán királyság az Alföldön) In: Gyulai Katalógusok 7 Gyula, 1999
- BÓNA-CSEH-NAGY-TOMKA-TÓTH= Bóna István,Cseh János, Nagy Margit, Tomka Péter, Tóth Ágnes: Hunok- Gepidák- Langobárdok, összeállította: Bóna István, Magyar őstörténeti könyvtár, Szeged 1993
- LOVÁSZ= Lovász Emese: A tiszakarádi germán temetőről, In: régészeti kutatások Északkelet- Magyarországon. HOM Közlemény. 24. Miskolc 1986. 10- 14
- ISTVÁNOVICS= Istvánovics Eszter: Adatok a Felső- Tisza vidék 4.- 5. századi történetéhez a tiszadobi temető alapján In: MFMÉ 1991
- KÖPECZI-MAKKAI-MÓCSY-SZÁSZ-BARTA = Köpeczi béla, : Makkai László, Mócsy András, Száz Zoltán, Barta Gábor szerk. : Erdély története In: II. kötet Bp. 1986
- KIS-LABÁDI-VÖRÖS= Kis- Rácz Antalné, Labádi Lajos, Vörös Gabriella szerk. : Szenes helyismereti kézkönyve In régészet, Szentes 2000(cd változat) elérhetőség: http://www.szentesinfo.hu/cd/helyismeret/regeszet/
- Ö. KOVÁCS- SZAKÁL= Ö. Kovács József, Szakál Aurél szerk.: Kiskunhalas története 1. In: 4. Kiskunhalas, 2002 elérhetőség: http://www.halas.hu/kiskunhalas/tort1/
- VISY-NAGY= Visy Zsolt, Nagy Mihály szerk. : Magyar Régészet az ezredfordulón In IX. fejezet. Budapest 2003
- GYÖRFFY-HANÁK-MAKKAI-MÓCSY= Györffy György, Hanák Péter, Makkai László, Mócsy András „kerekasztal beszélgetése”- A Kárpát-medence népei a honfoglalás elõtt. Elérhetőség: Kempelen Farkas Digitális Tankönyvtár (http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b1001/79-01-13Kozosdolgaink.html)
- KISZELY= Kiszely István: Sírok, csontok, emberek Bp. 1969
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)