Az alsó paleolítikum Magyarországon

Miskolci Egyetem/2008/Bodnár Ágnes


Az őskőkor, vagyis a paleolítikum az emberiség kezdetének legkorábbi korszaka, az a korszak, amikor még az ember csak aprónak tűnő, mégis hatalmas lépéseket tett meg ahhoz, hogy olyan fejlett, sokoldalú és tudatosan gondolkodó lénnyé váljon, ami egyedülálló evolúciós fejlődés a Földön található összes lényhez képest. Dolgozatomban a magyarországi alsó- paleolit korszakát fogom bővebben kifejteni. Ahhoz viszont, hogy megérthessük a magyarországi akkori viszonyokat, röviden ismernünk kell maga a korszak általános jellemzését is.
Az alsó- paleolítikumot 1,4 millió és 130 ezer év közötti időszakra tehetjük, ekkora a Homo erectus már Európa, Afrika és Ázsia nagy részét uralta. Maga az alsó paleolít korszak a pliocén végével és magával a pleisztocénnel esik egybe. Ez kronológiailag a földtörténeti negyedidőszakra tehető. Maga a pleisztocén időszakban a klíma folyamatos váltakozás alatt volt, hiszen glaciálisok- jégkorszakok és interglaciálisok- melegebb klíma, váltották egymást. Ezzel egy időben váltakoztak a növényzettípusok is. Így alakult ki azaz állatvilág, ami a maiéhoz volt hasonlatos.
A kárpát- medencében a glaciális időszakok alatt tundra éghajlat uralkodott s ezen éghajlathoz kellett folyamatosan alkalmazkodni az ősembernek is. Természetesen a kedvezőbb időszakok mindig az interglaciálisok voltak, s kutatások szerint is a melegebb éghajlatok alatt vált „aktívabbá” az ősember megtelepedése a különböző földrészeken. Nem volt ez másképp a Kárpát- medencében sem, ahol jelenlegi ismereteink szerint a megtelepedés valóban az interglaciális időszakokra volt jellemző, mintsem hogy folyamatos lett volna. Tehát egy- egy népcsoport hullámokban jelent meg hazánk területén a korai őskőkor időszakában. A magyarországi alsó paleolítikum feltérképezése, magával az őskőkor kutatásának megkezdésével esik egybe. Mielőtt Hermann Ottó kézhez kapta volna a Bársony-házi szakócák néven elhíresült miskolci leleteket, s velük bebizonyította, hogy élt ősember Magyarországon, sokféle elképzelés akadt a néha fel- felbukkanó csonttöredék és kőeszköz leletekről. Ugyanis a korábban úgy gondolták, hogy hazánk területén nem élhettek emberek a pleisztocén időszakában, mert a Kárpát- medence ekkor még több tízméteres jégtakaró alatt pihent. Ennél régebbi elgondolás volt az, ami a XVIII. Században élte virágkorát. Az akkor előbukkanó csiszolt, pattintott kövekkel és állatcsontokkal kapcsolatos téveszmék voltak ezek, miszerint a megtalált barlangi leleteket sárkánycsontoknak, a megmunkált köveket pedig ménköveknek-, pontosabban a villámcsapás helyén maradt kőzeteknek vélték. De idővel rájöttek, hogy barlangokban nem szokás villámlani és a sárkánycsontok is inkább valamiféle valósabb lények csontjai.
Épp ezen érdeklődés indította el az őskorkutatást az egész világon és Magyarországon is. A várt eredményt, pontosabban a tényleges őskorkutatás megszületését mégis a XIX. Század hozta el hazánkban a már említett Hermann Ottó nevével fémjelezve. Hermann Ottó talán az akkori utolsó magyar polihisztorok egyike volt, aki az állattantól kezdve a politikán át a közéletig sok mindennel foglalkozott és a régészeti kutatás sem állt távol tőle. Az 1891-ben felfedezett miskolci leletek meghatározásával ő volt az, aki egy hosszú ideje folyó vitát lezárt az őskorszakot illetően, ugyanis ekkoriban a tudósok folyamatosan vitáztak a kormeghatározáson több lelet kapcsán. Természetesen sok vita a mai napig nem dőlt el egyértelműen. Az viszont egyértelművé vált, hogy Magyarországon igenis léteznek az emberiség hajnalának kézzelfogható emlékei. S ezzel együtt létezik a legkorábbi korszak, az alsó– paleolítikum is.
Maga a leletek sokfélesége és azok kormeghatározása számos fejtörést okozott a XIX. század kiváló tudósainak, mint a már említett Hermann Ottónak, a Szeleta- barlang első ásatójának; Kadic Ottokárnak vagy Hilldebrand Jenőnek is.
Az akkori leletek jó részét gyakorta sorolták az alsó- paleolit szakaszához, noha egyértelmű bizonyítékok nem álltak ezzel kapcsolatban rendelkezésre. Így sorolta a kezdetekkor Hermann Ottó is a miskolci Bársonyházi leleteket az alsó- paleolit Chelléen kultúrájához, de a szakócák későbbieknek bizonyultak. Úgyszintén hasonló bizonytalanság lengte körül a többi jelentősebb leleteggyütteseket, például a Várhegyi pincebarlang kovaszilánkjait és csontkorongját, vagy akár a ma már egyértelműen a tipikus középső- paleolit moustérienbe sorolható Lambrecht- Kálmán kőiparát, amit még Vértes László is lényegében az alsó- paleolithoz sorolt az 1960as években. Mai tudásunk szerint viszonylag kevés alsó- paleolit lelőhelyet ismerünk már csak azért is, mert a legtöbb besorolása bizonytalan. Csupán három hitelesnek mondható helyet tudunk ; A Miskolc- avasi (és környéke), Eger- kőporosi és természetesen a Vértesszőlősi lelőhelyeket. A továbbiakban főleg a Vértesszőlősi lelőhely alapján mutatom be a régibb paleolit ember életét és korszakát, mivel itt maradta fenn a legtöbb őskőkori emlék.
A kor ősemberét leginkább a mintegy félmillió évvel ezelőtt élt pekingi ősember, vagyis a Sonanthrophus pekinensis életének rekonstrukciója alapján próbálták „feltámasztani”. Ez az emberelőd már ismerte a tüzet, eszközei egyszerű pattintott kövek voltak, zsákmányát vagy vadászta, vagy a ragadozóktól elkobzott dögöket fogyasztotta. Különös, hogy egyes feltárt koponyatöredékeken az öreglyuknál erős ütés nyomai látszódnak. Ez arra utal, hogy elődeink nem vetették meg ellenségeik agyvelejét sem. Hogy mért pont a pekingi ember, annak oka egyszerű: a pekingi ember eszközeinek párjára bukkantak Vértesszőlősön, az egyik leggazdagabb és legépebben megőrződött alsó- paleolit lelőhelyen.
Vértesszőlős egy Tata és Tatabánya közti kis község. Ezen település kőbányájában találták az őskorkutatás egyik legnagyszerűbb régészeti leleteggyüttesét, amely különösen jó állapotban őrződött meg. A kőbányát már az 1900as évek végétől ismerték a paleontológusok az ott található fosszilis maradványok miatt. A világhírnévre mégis 1962-ig várni kellett, amikor is az MTA földrajztudósai véletlenül szenesedési nyomokra és kovarögökre bukkantak. Ekkor hívta Vértesszőlősre Pécsi Márton professzor a korszak legnevesebb régészét Vértes Lászlót. Ő volt az, aki feltárta Magyarország legépebben és leghitelesebben megmaradt alsó- paleolit ősember telepét, ahol idővel a Magyar Nemzeti Múzeum külön bemutatóhelyet építetett a leleteknek. A leletek megőrződését az időszakos telepelhagyásokkor leülepedett mésztufa óvta meg (ez zárta közre a lelőhely rétegét). A telep nem volt folyamatosan lakott, de az idők folyamán nagyon sokszor tértek vissza, már csak a környéken lévő meleg vizű források miatt is. Maga a leleteggyüttes annyira változatos, hogy gyakorlatilag az egész akkori környezetet pontosan rekonstruálni lehet, így a növényzetet is; a mai Vértesszőlős területét egykoron tölgy, juhar, és fenyvesek borították, a domboldalakon pedig vadorgona és vadrózsabokrok nyíltak. Mivel a telep a síkság és a hegyláb találkozásánál fekszik így a növényvilág is sokszínű volt s ez is bőséges táplálékkal szolgált az ott élőknek. Az akkor ott letelepedett előd maradványait is megtalálta Vértes László, a leletet „Sámuelnek” nevezték el. A maradvány egy felnőtt férfi tarkócsontja, de egy gyermek tejfogainak darabkáit is megtalálták. A csonttöredékek sajátossága megegyezik a világ más tájain talált, korabeli ősembermaradványok jellemzőivel.
Maga az alsó- paleolit időszaka, az ősemlősök időszaka volt, a Kárpát- medencében ekkor még őslócsordák vágtáztak-, ami a vértesszőlősi előember egyik leggyakoribb zsákmánya volt, s ősbölények és orrszavúak legelésztek a széles füves pusztákon, ezeket vadászták őseink. Az elejtett vadat nem vitték be a lakhelyükre, hanem annak közelében, egy adott helyen darabolták fel őket, mert nem tudták elvinni a természetes fallal körülvett szűk bejáratú telepre azokat. Egyébként a vadászati módszerük ismeretlen, mert a kis, leölésre alkalmatlan kavicseszközökön kívül semmilyen olyan eszközt nem sikerült felszínre hozni még, ami bizonyítékot adna, hogy hogyan vadászott ezen telephely lakója.
A vértesszőlősi lelőhely tökéletesen konzerválta a zsákmányállatok nyomait, azokét az állatokét, akik a forráshoz jártak inni, s ezért lábnyomuk megőrződött a puha iszapban, akárcsak az egyik ősvadász lábnyoma is. A telephely leletei arról árulkodnak, hogy elődeink nem szűkölködtek élelemben, talán épp a forrás miatt volt könnyebb dolguk, hiszen a szomjas állatok rendszeresen jártak oda inni, de a környék sziklás éles vidéke is segíthetett ebben, ugyanis sok állat szenvedhetett el itt sérüléseket. Maga a telep tulajdonképpen kis medencékből áll, ezekben hozták létre tanyájukat az ősemberek, a mésztufa rétegekből sok kőeszköz és konyhahulladék került elő, ami főleg eszközhulladékból és állati csontszilánkokból áll. Ezek, a velőért összezúzott csontok szilánkjai a tűz táplálására szolgáltak Vértes László szerint. Valószínű, hogy azért, mert az akkori ember már rájött, hogy a zsíros csontok nagyobb hőt adnak és tovább égnek, mint a fa. A kőeszközök alapanyagai is adva voltak, hiszen az elődünknek csak a közeli folyóhoz,- aminek kavicságya, kerekre formálódott köveket tartalmazott - kellett elmennie és kiválogatni azokat. Ezek a kőzetek kvarcit és kova alapúak voltak és fele- fele arányban válogatták őket.
A kavicsokból pattintással készültek eszközök, aminek technológiája az idők folyamán tökéletesedett, kifinomultabbá vált, az anyag megválasztás is igényesebb lett, ezt régészetileg is nyomon lehet követni rétegről rétegre.
A vértesszőlősi terület, olyan sokáig lakott volt, hogy a telepek nyomai már a lösz rétegben is fellelhetőek s az évezredek folyamán jelentős éghajlatváltozásokat élhettek meg, de a medencék ekkor sem voltak lakatlanok. A jelenkori bányászat miatt már megsemmisült medencéből is gyűjtöttek leleteket, ami azt bizonyítja, hogy többször lakottak voltak, ezek a helyek és valóban még a zordabb időkben is éltek ott. Ebből arra lehet következtetni, hogy a környék elég kedvező adottságokat kínált ahhoz, hogy méltán „népszerű” tanyahellyé váljon. A nagy mennyiségű régészeti leletek nagyban megkönnyítették a kutatók munkáját is azzal kapcsolatban, hogy pontosabban be tudják határolni az akkori telep korszakait is.
Ezek alapján feltételezhetjük, hogy az első előemberek a jégkorszak második eljegesedésének egy kisebb interglaciális periódusában érkeztek Vértesszőlős területére. Ez az idő kb. 350 000 évvel ezelőtt volt. A legkorábbi és a legkésőbbi település szintjét pedig több ezer év választja el egymástól. A kultúrréteg is 3-4 méternyire volt a mai földfelszíntől. Geomorfológiai szempontból, akkor maga a domborzat is más paraméterekkel rendelkezett. A tatai árok nem volt ilyen mély és széles völgy, mint ma. A tufaréteg képződésében szerepet játszó források-, amik vízhozama ingadozó volt- a kioldott ásványi anyagokból több méter átmérőjű medencéket építettek ki a területen. Ezek ideális, bár az alsó- paleolitban még szokatlan lakhelynek számítottak, majd a Neandervölgyieknél válik általánosabbá. A jégkorszak idejében, az éghajlati ciklusnak megfelelően az időjárás is fokozatosan megváltozott. A csapadékos, meleg időjárást, amiben a mésztufa keletkezett lassan felváltotta a száraz és hideg idő, üledékével, a lösszel, de amint már korábban utaltam erre, az ősemberek még ekkor is ezen a területen éltek. A vértesszőlősi ősembertelep végleges megszűnése után annyit ismerünk, hogy már a Neandervölgyi emberek csoportjai jelentek meg 200-25 000 évvel később, viszont a vértesszőlősi homo erectusok „eltűnése” és a Neandervölgyiek megjelenése közötti időszakról egyelőre nincs semmilyen információnk.
Ilyen mennyiségű alsó- paleolit leletanyagot, gyakorlatilag még egyetlen magyarországi korai őskori lelőhely sem produkált, viszont annál érdekesebb az, hogy a vértesszőlősi leletekből hiányoznak a szakócák, amik a Miskolc környékén megtalálható lelőhelyeken jelen vannak. Ilyen lelőhely pl. a Miskolc- avas tetőn talált kvarcit kőeszközök és szakócák is.
A miskolci leletek- bár nagy jelentőséggel bírnak, mégsem lehet általuk olyan pontosan rekonstruálni a környezetet, mint a vértesszőlősi maradványok esetében, bár még így is akadnak homályos foltok az emberiség hajnalának korszakából. A régészet és a társtudományok viszont folyamatosan mutatnak fel újabb és újabb eredményeket, amik idővel majd segíthetik, hogy a jövőben majd szinte teljes pontossággal föltérképezhessük az alsó- paleolítikum és egyáltalán az emberiség múltjának történéseit és milyenségét.





Bibliográfia:

Gyenis Gy., Hevesi A., Kordos L., Mester Zs., Ringer Á., T. Dobosi V., : Emberelődök nyomában: Az őskőkor emlékei Északkelet- Magyarországon. Miskolc 2001
László Gyula: Vértesszőlőstől Pusztaszerig Budapest 1974
T. Bíró Katalin: Az ember megjelenése Magyarországon - http://www.regeszet.org.hu/images/regeszet2000/h_003.pdf
T. Dobosi Viola: Vértesszőlős- az első emberek Magyarországon
Vértes László: az őskőkor és az átmeneti kőkor emlékei Magyarországon Bp. 1965 (a magyar régészet kézikönyve I.)